Lassan hét éve írom ezt a blogot. Csak úgy magamnak. Annyi minden történt velem az óta, sok mindenben megváltoztam, még az érzéseim is változtak, de van, ami változatlan maradt. Még mindig egyedül vagyok. Nem úgy mondom ezt, mintha ez nagyon szomorú lenne, csak tény. Jól vagyok. Most például szabadságon vagyok, egy jól megérdemelt szabadságon, ülök egy szép teraszon és bámulom a svájci Alpokat. Kellemes idő van, enyhén fúj a szél, de süt a délelőtti nap is, a házak között minden zöldbe van borulva, virágok nyílnak a kertekben, egyes helyeken már el is nyíltak, a tavasz szagát érzem mindenütt. Reggel korán, amikor munkában megyek, a madarak csicsergése kísér végig, akár egy szimfónia. Egy kisebb községben lakom, de itt összeérnek a falvak és városok. Sok a magas hegy és a hegyaljában, néha a hegy oldalában is építkeznek az emberek. Ha körbenézek mindenütt magas hegyeket látok, némelyen még hó fehérlik. Csendes hétköznapi délelőtt, a gyerekek iskolába, a felnőttek munkában, mindenki végzi a feladatát, csend és béke van és mindenütt rend. Szeretem ezt a helyet. Amikor először megérkeztem ide olyan érzésem volt, mintha hazaértem volna. Most akkor ez azt jelenti, hogy nem vagyok eléggé magyar vagy székely, hogy nem hiányoznak az otthoni tájak? Szeretem Erdélyt és a tájat, és ha behunyom, a szemem a sikkasszói erdőben járok, és minden itt van a szívembe, de itt is szeretek lenni. Bárhol ahol hegyek vannak, jól érzem magam. Otthon is egyedül voltam önmagammal. Otthon se volt társam, titkon azt reméltem, ha eljövök, ide majd itt találok valakit, aki a társam akar lenni. De nem olyan egyszerű. Egyszerűnek tűnik, de egyáltalán nem az.  Arra jöttem rá, hogy az életemben, amit nagyon akartam azt soha nem értem el. Ami nem volt annyira fontos, amit nem annyira görcsösen akartam azt ripp ropp meg is valósítottam. Talán ebben van a hiba?

Azt hiszem az a legfontosabb, hogy saját magunkkal legyünk békében, hogy azt a helyzetet fogadjuk el, amiben vagyunk és a pillanatok apró örömeit éljük át. Most ha megkérdeznéd, hogy vagyok, azt mondanám, köszönöm jól vagyok. Nem ujjong a lelkem, de béke van benne. A tegnap festettem, de valahogy semmi nem úgy alakult, ahogyan szerettem volna. Felhőket akartam rajzolni, de nem lett jó, pedig háromszor is újra rajzoltam, vagyis festettem. Néha olyan jól sikerül egy egy kép hogy én is meglepődöm rajta, máskor meg sehogy se akar menni. Mintha azokat a szép képeket nem is én rajzolnám, mintha valaki általam festené a vászonra. Lehet, hogy mi csak eszközök vagyunk, ahogyan egykor Feri mester mondta, biórobotok vagyunk az univerzumban. De honnan vannak az érzések? Milyen rezgés, szín vagy hang adja ezeket az érzéseket, amelyek olyan magasak, és mélyek tudnak lenni néha?

Az írás jót tesz nekem, nem baj, ha senki nem olvassa el, az írás mindig is jót tett nekem. Kiírom magamból és az már egy felgyógyulás. Még a szerelmi bánatra is jó. Mindenre. Azt hiszem, írok egy regényt. Leírom a kalandjaimat, amiket az óta éltem át amióta eljöttem külföldre. Van benne minden, akár egy színes mezei csokor.