Sellőcske barátnőm el van keseredve. Párja mostanában nagyon elhanyagolja, mintha már nem szeretné annyira.

Aztán elmeséli, nem úgy mennek a dolgok, mint máskor, már nem olyan kedves, nem olyan szeretetre méltó.

Én meg adom a tanácsokat, osztom az észt. Arra biztatom, hogy tegye félre a büszkeségét, és legyen ő, aki kezdeményez, legyen ő, aki kedvesebb, mert a férfiak néha olyanok, mint egy nagy gyerek. A gyermek bennük duzzog, és simogatásra vágyik. Mi pedig nők, meg kell tanuljuk, hogy simulékonyak és kedvesek legyünk. Aztán eszembe jut, hogy hányszor voltam az exemmel simulékony és kedves, és hányszor nem kaptam viszonzást. Talán nem is szabadna tanácsot adnom, de amióta elváltam, még inkább házasságpárti vagyok. Azt mondom, ha csak egy fénysugárnyi remény is van arra, hogy rendbe jöjjenek a dolgok, akkor azért érdemes harcolni. Izgulok érte, szép lelke van Szellőcske barátnémnak, megérdemli, hogy boldog legyen.

Barátaim azt tanácsolták, hogy menjek el a paphoz, hátha segít nekem Okoskámmal, de a pap alig várta, hogy elmenjek, még csak nem is figyelt teljesen rám. Ideadta a másik pap címét, és azzal már ment is. Ennyire érdektelen lennék? Egy elveszett bárány vagyok én is, aki keresem a jót, a megoldást, akinek segítségre lenne szüksége. De nem. A másik papnak is, írtam kétszer is, és hosszasan leírtam problémáimat. De még arra se vette a fáradságot, hogy legalább két sorban válaszoljon. Nem vagyok az ember, aki panaszkodik, és tudom, hogy sok dolga van, fel hívtam kétszer is, és megkérdeztem, megkapta a leveleket. Megkapta, csak még nem volt ideje válaszolni. De nekem most kellett volna a válasz. Miért is választotta ezt a hivatását? Nem akarok általánosítani, de ez a mi papunk nem rossz ember, szépen prédikál. Azt hittem, csupa szív ember, azt hittem lehet hozzá menni. Régen, ha egy házastárs gondokkal küszködött, nem a pszihológushoz ment el, hanem a papjához. Ma már csak nagyon kevesen mennek a paphoz. Talán át kéne gondolni, miért is van ez. A mi papunk is tudta, hogy rosszul élünk, tudta, hiszen volt, hogy elmondtam, de soha nem nyújtotta a kezét, soha nem éreztem, hogy segíteni akarna. Nos igen, ahol nem nyitnak ajtót, oda nem kell többet bekopogni. Még jó, hogy nem akkora a hitem, hogy ilyen papocskák elvigyék tőlem. Mert bizony a csalódások sokszor árthatnak az embernek. De nem, az én hitem napról napra erősödik, és bízom benne, hogy jóra fordulnak a dolgaim.

Nem érdekel engem, hogy milyen vallásod van, nem érdekel, hogy milyen nyelven imádkozol, sőt még az sem érdekel, hogy hogyan teszed azt. De érdekel, ha a szemedbe nézek, mit látok. Érdekel, hogyan bánsz az állatokkal, a növényekkel, hogyan bánsz azzal, aki kevesebb nálad. Érdekel, mennyi tisztelet van benned magad iránt, érdekel, hogy mit cselekszel azért, hogy szeress és szeressenek. Ezek szerint ismerlek meg, és kedvellek, vagy nem kedvellek. De ítélkezni még akkor sem fogok, a te utad, a te gyötrelmed, a te döntésed tiszteletben tartom. Ki vagyok én, hogy ítélkezhessem? Én még a papoknak is megbocsátom azt, hogy nem volt fülük az én kérésemhez. Istennek gondja lesz rám.

Úgy van jól, ahogy van.