Érdekes beszélgetésem volt tegnap Okoskámmal. Már több mint egy hete, kitaláltam, hogy ideje szokássá tenni, azt, hogy este lefekvés előtt közösen olvassunk. Én nagyon szeretek olvasni, de ők valahogy már nem úgy viszonyulnak a könyvhöz. Ott van a nett, arról könnyebb leszedni, ami érdekli őket, meg aztán a sok játék és film elveszi az idejüket. Arra gondoltam, hogy még hasznosabb legyen ez a közös olvasás, kezdjük az Újszövetséggel. Bár az első napokban hágyázkodtak, meg szerettek volna kibújni alóla, lassan azt veszem észre, hogy kezdik megérteni, hogy ez a napi félóra, óra az, amihez ragaszkodom. Nos a tegnap hitvitám volt Okoskával.

-Mért kell, mindenáron létezzen Isten?

-Mert szükségünk van a szeretetére.

-Nem, nincsen Isten, én nem hiszek benne!

-Amiért te nem hiszel, attól Ő még VAN.

-Bizonyítsd be!

-Bizonyítsam be, hogy van Isten?

-Igen.

-Bizonyítsd be te, hogy nincs.

-Hát bármikor kértem valamire, nem adta meg nekem.

-Na és mire kérted?

-Nem tudom, most nem jut eszembe.

-Azt jelenti, hogy nem is volt fontos az, amire kérted, ha nem emlékszel rá, akkor nem is volt annyira fontos. Akkor nem is szívedből kérted. Isten mindig jobban tudja, mi kell neked, mint te magad.

Csak nézet nagy és mélyszínű szemeivel, láttam rajta, hogy gondolkozik.

-Tudom, hogy van Isten, csak próbára akartalak tenni.

- Miért kóstolgatsz folyton engem, miért feszíted folyton a határaidat.

- Kíváncsi vagyok rá.

-És ha egyszer eldurran a lufi, és rossz lesz?

Erre egyet vont a vállán, mint aki azt mondja… s, aztán. Csodálkozom rajta sokszor, és gondolkodóban ejt. Különleges gyermek, néha olyan angyali, máskor meg ördögi tud lenni. Olvastam az indigó gyerekekről, meg minden más egyébről. Néha azt hiszem ő is egy indigó gyerek, de aztán arra gondolok, hogy nem, néha azt hiszem, hogy szellemileg és lelkileg egy nagyon fejlett lélekkel van dolgom, aztán meglep valami olyan viselkedéssel, hogy kétségbe vonom az előtte elgondoltakat. Nem tudom, egyszerűen nem tudom, hogy milyen sors vár rá. Harcos, azt már látom, harcos, de nem agresszív. Vagyis nem az a verekedem típus, ellenben nagyon akaratos, amit elgondol, azt ki is vitelezi, vagy szépen, vagy csellel, de mindig úgy kéne, történjen, ahogyan ő akarja. Fogékony mindenre, de nem tudja meghatározni, hogy ez jó és ez rossz, ezt szabad és ezt nem. Ilyen nem létezik az ő számára, mindent kipróbál, mindenbe belemegy, és amikor rájön, hogy hibázott, vagy valamivel tényleg rosszat tesz, akkor úgy sír, mint egy ma született gyerek. Kéri a bocsánatot, de ahogy kimondtam a számon, hogy jól van, már felkerül arcára a megkönnyebbült vigyor, mintha csak azt mondaná:

És kezdődhet akár elölről, más színfalakkal, más témával, de a játszma ugyanaz.

Én, pedig gondolkozhatom, hol rontottam el a gyermekem nevelését?