Fáradt vagyok. De ezt a fáradtságot szeretem. A tegnap egész nap takarítottam, fiókáim sokat ugyan nem segítettek, azért elég jól haladtam a munkámmal. Az ablakok ugyan elmaradtak. Óriási ablakaim vannak, be kell, osszam, a takarítást, mert egy nap képtelen leszek rá. De minden egyéb megvolt, aztán főztem, sütöttem, egy szóval készültem az ünnepre. Most azonban egy kicsit másképp volt minden. Régen az ünnepek nekem csak lótás-futást jelentettek. Amikor megvoltak az üzletek, akkor késő délutánig ott kellett lenni, a lányoknak segítettem az eladásba, aztán szaladni, bevásárolni. Ex-el soha nem szerettem, bevásárolni menni. Én szeretem eltervezni, aztán nyugodtan megvenni mindent, ami kell. Legtöbbször listát írok, és a nagy marketekbe szeretek szétnézni, mi van újdonság, mi van olcsóbban, szóval nyugisan. Ex-el sose lehetett semmit nyugisan tenni. Rohantunk, mert utolsó percre maradt minden, aztán ha valami olyat tettem a kosárba, ami neki nem tetszett akkor képes volt ott lehülyézni, meg lebunkózni, úgy hogy, vagy nem szóltam semmit, és azt vettünk, amit ő akart, vagy egyedül mentem el bevásárolni, aztán otthon hallgathattam a kárpálódásait, meg a szidalmait. Érdekes az emberi tulajdonság, mert míg azt mondják, hogy a kutya megvesz, addig az ember alkalmazkodik bizonyos helyzetekhez.
Nos az én alkalmazkodásom az volt, hogy egy idő után, már nem is hallottam mit mond. Néha még magamon is csodálkoztam, mennyire ki tudtam kapcsolni a gondolataimból. Ez nem volt ugyan optimális megoldás, inkább olyan védem magam, ahogy tudom, fajta szokás. Most azonban nyugodt voltam. Bele fáradtam a takarításfőzésbe, de nem volt, aki bosszantson, Okoskámat leszámítva, mert vele ugye nem lehet tudni. Nem vásároltam be nagyon, csak a szükséges dolgokat vettem meg, de előre elterveztem mindent, ezért aztán egészen meg voltam elégedve azzal, ahogy haladtam. A tegnap még sütni, Tiramisut, is sikerült. Ez is érdekes, hogy amióta csak hármasban vagyunk, sokkal többet sütök, mint azelőtt. Nyugodtabb vagyok sokkal. No de hagyjuk szegény Ex-emet, hiszen már nem sok vizet kavar az életemben. Ma templomba mentünk, mind a hárman. Utána úgy terveztem, hogy együtt ebédelünk, ünnepi asztalt terítettem, és gyertyát gyújtottam. Négyig vártuk Okoskámat, de nem jött, valahová elcsatangolt. Most erre mit mondanál? Hogy nem kellett volna elengedjem? Nem is engedtem el. Mondtam, hogy ne menjen el, hogy jöjjön velünk haza. Hogy erélyesebben kellett volna mondjam? Azt mondtam, ha négyig nem jön haza, enni sem adok. Nem lehet vele, értsél meg. Azt meg végkép nem tehettem, hogy ott a templom bejárata előtt el kezdjek üvöltözni vele. Különben az üvöltözés sem használ. Már mindent kipróbáltam. Néha olyan érzésem van, mintha valami lenne vele. Mintha meg lenne babonázva, vagy mintha valaki lenne, aki viszi őt más irányban, mint ahogy ő akarja. Nem tudom. El kéne menjek, és keressem meg, de azt se tudom, hogy hova ment. Biztosan beült valakihez, és ott most játszanak. Itthon nem érzi jól magát, mert kincsemmel folyton vitatkoznak. Nem tudom, mit tegyek? De azt mondtam, ma nem fogom ezért agyon idegeskedni magam. A Jóisten majd vigyázz rá. Imádkozom, hogy az Angyalok őrizzék meg minden rossztól. Egyebet nem tudok most tenni. Hiába kérem, hogy ne tekeregjen annyit, neki, amikor menni kell, akkor menni kell. Húsvét első napja van, ilyenkor mindenki otthon ül a családban. De az én Okoskám tekereg. Nem tudom, merre van, mert bár megkérdem, azt mond el, amit akar. Már azon is gondolkoztam, hogy meglesem, merre megy, és el kezdek utána járni, utálatos dolog, de lehet, hogy meg fogom tenni. Az apjának nem mondhatok már semmit, mert úgyis csak én lennék a hibás. Olyan csend van a lakásban, olyan békesség. Nem értem miért nem találja meg a helyét. Lehet, hogy mégis pszihológiát fogok tanulni ezután? Lehet. Szeretném megérteni, mi van a lelkébe? Szeretném megtanulni, hogyan kell kezelni az ilyen gyerekeket. Néha arra gondolok, vajon hol rontottam el? Vajon ennyire rossz anya lennék? Azt senki nem mondhatja, hogy nem törődtem velük. Első osztályos koruktól, szinte hetente ott vagyok az iskolába, beszélek a tanító nénivel, a tanárokkal, az igazgatóval. Már mindenkivel pertuba vagyok, szerintem már unják is a képemet. De megyek, és mindenkinek oda van adva a telefonszámom, hogy rögtön hívjanak, ha van valami. Talán igenis sokat mentem? Kincsemmel is voltak ilyen olyan gondok-bajok, de közelről se ennyi, mint Okoskámmal. Kincsem most, hogy bekerült a líceumba, már egészen megkomolyodott. Tanulni is jobban kezdett, és látom, hogy sokat változott. Bár az Internet nagyon leköti őt. Néha úgy kell, felcibáljam a gép mellől, hogy menjen, járja meg már magát, hiszen odakint olyan szép idő van. Okoskámat soha nem kell szidjam, hogy túl sokat gépezik. Ő hamar megunja a gépet, ellenben tekereg. Nem tudok olyan elfoglaltságot adni neki, hogy egy idő után ne menjen ki az udvarra. Igaz, hogy most már kéredzik, de mint ma is, megígérte, hogy négyre hazajön, és nem jött. Nem tudom, igazán nem tudom, mit lehet vele tenni? Ha házban laknék, és be tudnék rendezni neki egy kis műhelyt, hogy ő ott barkácsoljon, vagy rajzoljon, vagy bármi egyébbel foglalkozzon, akkor hiszem, hogy kevesebbet tekeregne. De sajnos nincs ilyen lehetőségem. Adhatnám sportra, szeret focizni, de amikor mondtam, hogy járjon tanárhoz, kézzel, lábbal ellenkezett. Minden, ami tanárral kapcsolatos, ellenszenvet vált ki belőle. Mit tegyek. Ez van. Elküldtem drámakörre. Imádja, olyan jó kedvvel jött haza onnan, úgy áradozott, következő pénteken meg egyszerűen elfelejtette. Amikor rákérdeztem, majdhogy nem sírt, hogy miért is nem ment, de egyszerűen elfelejtette. Sokszor olyan volt, hogy két órakor eszébe jutattam, hogy menni kell drámakörre, este, pedig amikor kérdeztem, a fejéhez kapott. Nem tudom, miért történnek ezek a dolgok. Megértem, ha valamit nem szeret, hogy elfelejti, de én, ha valamit szeretek, semmi pénzért ki nem hagyom. Telefont vettem neki, ötször is, és mindig történik valami a telefonokkal. Kétszer elveszítette, kétszer ellopatta, egyszer meg kitudja. Az a gyanúm, hogy eladta. Nos ilyen az én Okoskám. Szép, ügyes, okos, nagyon okos, de nagyon szétszórt is és megbízhatatlan. Nem tudom, egyszerűen nem tudom, mit tegyek vele. Néha már csak azért imádkozom, hogy kibírjam ezt a kamaszodó időszakot, ami bár elég rég óta tart nála, és azon reménykedem, hogy előbb utóbb megváltozik.
A remény hal meg legutoljára.
