Mit csinálok? Már megint halogatok. Leültem kicsit megpihenni. Unom a szombatokat. Szombat a takarítás, mosás, főzés, és este egy kis filmnézés, ha még belefér, ha nem vagyok fáradt. Ezek a monoton munkák fárasztanak el. Nincs bennük semmi köszönet. De ha nem teszem meg, akkor nagy a kupi, ha pedig nő a rendetlenség, akkor nő a feszültség és idegesség is bennem. Azt vettem észre, ha nagy a rendetlenség körülöttem, akkor lelkileg is padlón vagyok, vagy oda kerülök. Úgy, hogy fogom magam, és el kezdem helyére rakni a dolgokat. Milyen jó is volna, ha a lelkünkbe is ilyen könnyedén tudnánk a helyére rakni. Kiraktam a szoba közepébe az összes eladni való terméket. Nagy dobozokat halmoztam fel a nagyszoba közepébe. Máshol mindenütt rend, de a szoba közepén ott vannak a dobozok. Jött Illa és rám nézett, majd a dobozokra, de nem, mert szólni.
-azért raktam oda, hogy szem előtt legyen.
-?
-Ha szem előtt van, jobban zavar, és hamarabb megoldom.
-?
-Vagyis ideje elvinnem valamerre és megszabaduljak tőle. Akármilyen áron. Amennyit adnak érte, annyiért adom.
-Ja, értem, már azt hittem megint gond van a lelkedben.
-Takarítok.
-Ezt teszed már három éve, és mondhatom elég sokat is, haladtál, de úgy látszik több szemét volt a lelkedbe összegyűlve, mint gondoltad volna.
-Á nem, nem az a baj.
-Hát akkor, mi volt a baj.
-Nehezen válok meg a régi dolgoktól, emberektől. Dédelgetem még magamban az emlékeket, de ideje ezzel is felhagyni.
-A szomorúságodat öleled inkább, és abban nincsen semmi jó. Kezdesz már unalmas lenni.
-Tudom, néha már magamat is nagyon unom.
-Hát pörögj fel újra, és tervezz magadnak új életet, új vágyakat, új álmokat, új célokat.
-Elfogyott a bizalmam. Elfogyott a türelmem. Kevés a hitem.
-Mire vársz? Hogy majd más ad neked? Mindent megkaphatsz csak akarnod, kell. Nem másokban kell, bízz, hanem magadba, nem másoktól kell, remélj, hanem magadtól, és a hitet is magadban keresd. Gond van veled kicsi lány.
-Tudom. Érzem.
Este gyermekeim koncertre kérezkedtek. Elengedtem őket, de ők egy óráig akarnak menni. Csak úgy engedtem el, ha én megyek utánunk. Ami azonban aggaszt, hogy inni fognak. Tudom, hogy csak egy sört, de kérdem én, mért kell egy 13 éves fiú sört, igyon, na meg egy 16 éves?
De senki nem áll mellém. Az apjuktól két liter bort kaptam húsvétkor, csak úgy. A felét aztán lenyúltam. De kérdem én, bolond ez a világ, vagy én vagyok maradi? Amióta elváltunk folyton csak bulizik, a gyerekek soha nem mehetnek hozzá, legfeljebb fél órára, de a hülyeségre van pénze. Na mindegy, nem is mondok többet. Ha nem engedem el őket, én leszek a leggonoszabb anya a földön. Már így is elég sokszor hallom, hogy milyen jelzőket kapok. Nem baj, legyek én a rossz, de legalább …
Fárasztó dolog ez az anyaság. Néha azon álmodozom, ha csak egyedül magamra volnék, talán akkor egy hetet csak aludnék, és olvasnék, és elmerülnék az álmok birodalmába. Á nem! Azt is meg lehet unni.
-Jó anya vagy boszi.
-Nem tudom, nem tudom, mennyire vagyok jó, és mennyire vagyok rossz, de már nem is érdekel ez a fele. Úgy vagyok ezzel is, mint a közhellyel. Eszembe jutott egy vicc.
-Na, halljam.
-A székely bácsi elmegy a doktorhoz, mert megy a gyomra, már napok óta és nem tudja, mit tegyen.
-Doktor úr, adjon valami pirulát, mert már mindent kipróbáltam.
-De bácsi, nincs nekem már egyebem, csak diazepámom, az meg nem arra való.
-Nem baj, adjon belőle egy marékkal, majd csak lesz belőle.
Az öreg addig erősködött, hogy a doktor oda adta neki a gyógyszert.
Pár nap múlva találkozik az öreggel az úton.
-Na bátyám, megy még a gyomra?
-Megy, de már nem izgat.
Nos, lassan én is úgy leszek, mint az öreg székely. Megy, de már nem izgat.
A boszi az én lelkitársam. Ok, nem férfi, de nőben. Ő az egyetlen, aki nemcsak látja a rossz oldalamat, hanem meg is mondja. De ne mondjam azt, hogy rossz. Boszi soha nem használja azt a szót, hogy rossz. Inkább azt mondja az árnyoldal, vagy a sötét oldal.
Szoktunk néha vitázni is. Én őszinte ember lévén, ami a szívemen, a számon, ő meg ezt egyáltalán nem díjazza.
-Nem minden ember kíváncsi arra, hogyan látod őt. Van, aki szereti, ha szemellenzőt visel. Te meg erőszakkal lerángatod az ellenzőt a szemükről. És még te vagy elkeseredve, ha nem szeretnek.
-Igazad van, néha túl impulsiv vagyok, de sokat alakultam. Már nem mondom meg mindenkinek a véleményem, mint régen. Csak ha úgy érzem, az épülésére lenne.
-Helyes. Ne feledd el, a legnagyobb törvény, a szabad akarat törvénye.
Erre az jut eszembe, hogy a történelemben, amikor Amerika déli részén felszabadították a rabszolgákat, volt, aki nem örvendet neki. Volt, aki visszasírta a rabszolgarendszert. Ha egy olyan gazdája volt, aki emberségesen bánt vele, jobb volt neki, ha gondoskodtak róla, minthogy kikerüljön az útra, és magára legyen utalva. Olyan ez, mint amikor az évekig rabságban tartott állatot kiteszed a dzsungel közepébe, és csodálkozol, hogy ott elpusztul. Ő már nem a dzsungel része, ő már az új körülményekhez volt alkalmazkodva. Amíg években telik egy új dolgot megszokni, lehet az jó vagy rossz, ugyanúgy nehéz leszokni róla. Ez történik velünk is. Beleragadunk egy helyzetbe, és néha egy drasztikus lökés, sokk kell ahhoz, hogy kiszálljunk belőle. Talán, ha így nézzük, a háborúknak is volt értelmük. Ők jelentették a sokkot.
Mondtam, hogy unom a szombatot. Beszélgettem Szilveszterrel. Tudod, ő az a régi szerelem. Mindegyre felhív és beszélgetünk. Olyan igazi haverek, nem is, inkább barátok lettünk. Elmondjuk egymás bajait, aztán meg vigasztaljuk egymást és néha még jól is, esik beszélni vele.
-Ajaj, most ha itt lennél mellettem, hogy megölelnélek.
Tudom, hogy ragaszkodik hozzám, nekem is kedves, de nem engedhetem a szívembe, hiszen nem tartozhat hozzám. Bika ő is. Érdekes, mert valósággal vonzom a bikákat. Az exem is bika volt és a közelebbi barátaim, szeretőim is nagyrészt bikák voltak. Pedig felfogadtam, hogy bikával nem kezdek ki többet. Én nem is, ők kezdtek ki velem.
Születésnapja volt, felhívtam és köszöntöttem. Jól esett neki, én voltam az első, aki üdvözölte.
-Jaj te, most úgy körbe csókolnám a szíved!
Még nem hallottam ezt a kifejezést soha. De tetszik. Szeretem a szép szavakat, szeretem, ha valaki becéz. Talán azért, mert mindig is vágytam rá. Exem se sokat becézet. Negyvenéves koromra ismertem meg U-t, aki amolyan plátói szerelem volt a számomra. Istenem, milyen leveleket tudott írni! Imádtam olvasni. A végén már levél függő lettem. Ő mondta nekem először, hogy szerelmem. De olyan szépen ejtette ki, hogy zenélt tőle a szívem. Amikor vége lett a románcunknak, nem tudom, mit sirattam jobban, őt, vagy az elmaradt gyönyörű leveleket? Annyi szenvedély, annyi érzéssel megfogalmazott szavak. Imádtam őket, ma is szívesen elolvasom, mindig szeretni fogom, mindig jó szívvel emlékszem vissza rá.
Aztán ott volt Manó, akinek Kincsem és Hercegnőm voltam. Igaz csak rövid ideig, de ez is szép volt. Nem tudom miért nem ment, vagyis tudom, de nem akarok a rosszra emlékezni, csak a jó dolgokat tartom a szívembe. Ha behunyom a szemem, érzem, ahogyan átölelt. Érzem a meleg kezét, ahogyan elvesz az enyém a tenyerében, érzem az apró kis puszikat, amikkel cirógatta az arcom. Boldog voltam vele. Egy rövid ideig, úgy éreztem, megtaláltam életem értelmét, egy rövid ideig, azt hittem ő a nagy szerelem.
-Ne félj Kincsem, mindent megoldunk, mi ketten a világ ellen.
Aztán elmúlt. Ahogyan annyi minden elmúlik. A többit már nem szerettem, csak vártam, vártam, hogy újból bekopog a szívemen. Tárva nyitva hagytam az ajtót, de nem lépet be egyik sem. Nem voltak kíváncsiak, nem vágytak rá, hogy bekerüljenek a szívembe. Én, pedig behúztam az ajtót, halkan, hogy senki ne tudja meg, üresen áll a pitvar.
De nem vagyok szomorú. Annyi szép emlékkel nem lehetek szomorú. Volt minden az életemben. Volt szerelem, volt örültség, volt kacagás, voltak apró kis örömök. Kell ennél több?
Szilveszter vágyik utánam, az óta is, de őt nem engedhetem be. Nem építhetek a más szomorúságára, nem. Ő már a múlté, csak még nem érzi. Pedig szoktatom a gondolathoz, de nem akarja elfogadni. Ha ő kell, legyen az életem társa, akkor nagyon szomorú. Talán egy másik életünkben, talán ott másképpen alakulnak a dolgok. De itt és most már vége.
Kösz jól vagyok. Látod, nem is sírok, talán még mosolyra is telik. Ha itt volnál velem, rubin teát főznék neked. Gőzölgő piros rubin teát. És felhúzott lábakkal ülnék veled a sezlonon, és hosszasan beszélgetnénk. Mindenről, és semmiről. Aztán nagyokat hallgatnék. Hallgatnám, amit mondasz, vagy egyszerűen együtt hallgatnánk. Ha valakit szeretünk, vele együtt lenni maga a csoda, még akkor is, ha semmit nem teszünk. A tudat, hogy hozzá érhetünk, vagy csak az, hogy mellettünk van, már az is elég. Nem vagyok egyedül. Jut eszembe, a tegnap láttalak, egy percre bele dobbant a szívem, azt hiszem te, voltál. Aztán kértem Istent, hogy találkozzunk újból. De ma már nem tudom, hogy valós volt, vagy csak álom?
