Év vége, már megint eltelt egy év. Érdekes év volt, sok minden történt, most mégis amikor visszatekintek, úgy érzem egy pillanat volt az egész. De lássuk mi mindenért lehetnék hálás, mi az, amiért köszönetet kell, mondjak. Nem azért, mert muszáj, hanem mert úgy akarom. Tavaly novemberben kezdtem el dolgozni, mint bérmunkás, márciustól közölték velem, hogy meg vannak elégedve velem és átvesz a gyár, ha szeretném. Ez azért volt jó, mert így már kereshettem egy saját lakást, addig egy szobát béreltem és megkaphattam az 5 évre szóló tartózkodási engedélyemet. Igen, lassan másfél éve itt vagyok Svájcban. Ez az év munkával, nagyon sok munkával és tanulással telt. Nagyon sokszor voltam egyedül, ami azért volt jó, mert befele fordulva önmagamra figyeltem. Sok fájdalom szakadt fel bennem a múltból, ami azért volt jó, mert lassan gyógyul, legalábbis remélem. A kapcsolatok mielőtt alakulhattak volna meghaltak, nem volt szerencsém ilyen téren. Már nem is keresem elkeseredetten a társam, elfogadtam, hogy lehet, hogy egyedül maradok. Tulajdonképpen az egész csak egy vágy az emberben. Elképzelünk, valamit aztán abba ringatjuk magunkat. A kérdés az, hogy az illúzió világában akarok élni, vagy elfogadom azt, ami van. Ahogyan Csaba mondta. Vele már nagyon rég megszakadt a beszélgetés. Nem is tudom ha volna mit még beszéljünk. Az utóbbi beszélgetéseinkben csak sértegetett, kioktatott és bántott. Erre természetesen én is visszavágtam és a végén mindig egy felesleges veszekedés volt. Jocó megmarat barátnak, inkább csak azért, mert neki van rám szüksége. Nincs nagyon senkije. Ő egy olyan barát, akivel csak arról tudunk beszélgetni, hogy ő milyen szerencsétlen. Szerencsére azért van humora, mert ha nem nagyon unalmasak és laposak lennének ezek a beszélgetések. Talán nekem is szükségem van ezekre a beszélgetésekre? Nem tudom. Néha azonban nagyon fáraszt. Van egy új barátnőm, egy fogadott testvérem. Ő az, aki Zürichben lakik és elég sokszor ellátogattam hozzá. Érdekes barátság ez, de szeretem őt. Nem tudom megmagyarázni miért, csak. Úgy volt, hogy karácsonykor is felmegyek hozzá és együtt leszünk egy két napot. Azonban közbejött ez a váratlan haláleset. A volt férjem meghalt. Nagyon lesokkolt, hazautaztam és elhoztam magammal a fiúkat. Most meg itt vagyunk hárman, egy család, de nem tudunk mit kezdeni magunkkal. A tegnap úgy feldühített a kicsi fiam, hogy két kézzel estem neki. Elég keményen meg is karmoltam. Az egyik 19 éves a másik 22 és még egyik sem dolgozik. A nagy elvégezte az iskolát de le kellene tegye a nyelvvizsgát. A barátnőjével mostanában folyton veszekednek, nem veszi elég komolyan, a lány állítása szerint. Én mintha magamat látnám bennük. A mi kapcsolatunk is így kezdődött, sokat veszekedtünk már az első évtől. Sokszor mondom neki, ha nem ápolja a kapcsolatot oda fog kerülni, mint mi, de lehet hamarabb. Pedig szereti a kislányt. Én nem értem, ha valakit szeretünk, hogy nem lehet megbecsülni, hogy nem lehet ráfigyelni és valahogy megtalálni a harmóniát? Mit ér egy olyan szeretet, ami nem jó. Romlott szeretet.
Szóval köszönöm ezt az évet és köszönöm, hogy erőt adtál Uram, hogy dolgozni tudtam és hálás vagyok minden napért. A jövő évben szeretném letenni a nyelvvizsgát és egy jobb munkát találni. Valami olyat, amit szeretek és szeretve érezzem magam. Ha nincsen is egy társam azért szükségem van arra, hogy szeretve érezzem magam. A barátaim, a munkatársaim a szomszédok által. Tudom, hogy tennem kell érte, de tőled kérek erőt Uram, hogy meg tudjam tenni.
Mostanában nagyon foglalkoztat valami. Nem tudom, hogy tényleg ezt akarom, de látom magam egy olyan helyen dolgozni ahol haldokló gyerekek vannak. Meg haldokló emberek. Lehet, hogy ez az én feladatom?
