Szürke, koszos város, mégis az enyém. Ott élek, ott kell a nap számomra mindennap, ott nyugszik le. Én meg csak várom, hogy egyszer majd felnövők. Az egész gyermekkorom egy állandó várakozás volt. Vártam a csodát, hogy egyszer majd eljön értem is valaki, akinek nagyon fontos leszek, aki szeretni tud engem, olyan vadócon, olyan szürke kis ruhában, olyan egyszerűen, ahogyan vagyok. Egyszerűen, mégis nagyokat álmodva, remélve. Ha nincsenek álmaink, akkor mit ér az élet? Egyik nap a másik után csak telik, hogy teljen?
Az a nap is úgy kezdődött mint a többi, nem tudtam, hogy mégis tartogat a számomra valami szépet, valami kedveset. Nekem a magányos gyermeknek, akinek csak egy képzeletbeli barátja van, akit azonban soha nem ölelhet meg, nem érintheti, sőt még csak nem is verheti meg, ha netán arra kerekedne kedve.
Mert igen, volt rá példa, hogy annyira felbosszantott, hogy kedvem lett volna jól megverni, vagy legalább csak egyet behúzni az olykor gúnyosan vigyorgó képébe, letörölve onnan azt a pimasz kis vigyorát.
Anya elment dolgozni, nekem pedig, a kulcs a nyakamba, és a magány. De már megszoktam a magányt, soha nem voltam egyedül, velem voltak a gondolataim és természetesen Kir. Beszélgettem vele, vitatkoztam, nevettünk együtt, néha sírtunk is. De volt rá példa, hogy én sírtam, ő meg csak csúfolódott velem.
Azért csúfolódott, hogy szedjem össze magam. Nem bírta elviselni sokáig, ha szomorúnak és elesettnek látott. Ez volt az ő sajátságos módja a vigasztaláshoz, hogy kezdett csúfolódni velem.
-Síró-bőgő masina nézd meg magad, hogy nézel ki! – erre aztán én felmérgelődtem és még azért sem sírtam, hanem el kezdtem kergetni, de csak kergettem, mert nem érhettem el. Átment keresztül rajtam, mint az árnyék. Egy dolog volt azonban, ami roppantul bosszantotta. Éspedig az, ha úgy tettem, mintha nem is létezne. Ilyenkor nagyon el tudott keseredni, akkor már szinte ő volt, aki könyörgött nekem.
Kint játszottam a blokk előtt. Az a kis zöld övezet, ami az épületek előtt terült el, az volt az én kis paradicsomom. A zöldellő bokrok pontosan arra voltak jók, hogy oda behúzódjam, ne lásson senki, és ott elképzeljem magamnak a nem létező boldogságot. Akkori fejemmel, négy évesen az álmok egészen mások voltak, mint később. Például az, hogy van egy gyönyörű szép babám, akit mindenki irigyel tőlem. Azt nem tudom, miért kellett irigyeljék, de ez is hozzátartozott az álomhoz. Aztán az a sok játék, amiket nézegetni szoktam a játékbolt kirakatában, azok mind az enyémek voltak. Ezekkel játszottunk, nem egyedül (ahogyan egyébként játszani szoktam) hanem több lánykával és fiúval. Azt gondoltam, ha nagyon szép játékaim vannak, akkor sok barátom lehet. Egy kicsit már akkor olyan íze lett az egésznek, mintha megvenném őket. Talán, mert így is van? A sok barát akkor létezik az életünkben, amikor dúskálódunk a jóban, amikor nevetés és mosoly az életünk, mert a sírásra senki sem kíváncsi. Pedig az élethez az is hozzátartozik.
Szóval be voltam ülve a bokorba, és ott játszadoztam, közben képzeletbeli barátommal Kirrel beszélgettem. Elmeséltem neki az apró történéseket, amik számomra azért nagy jelentőséggel bírtak. Ő meg hallgatott, néha egy-egy megjegyzést is fűzött a dologhoz, ugyanolyan gyerekésszel, mint ahogyan én gondolkoztam.
Egyszer csak egy hangot hallok.
- Kicsilány, gyere egy kicsit ki a bokorból!
Kidugom a fejem, hogy lássam, ki az, aki engem szólongat? A bokrok mellett a blokk bejáratánál egymással szemben volt két pad. Az egyik, az innenső padon ült egy öreg néni. Nem túl magas, barna, kicsit már szürkülő haja befogva a kendő alá, pedig nyár volt, nagy meleg. Kövér néninek láttam először, hátulról jó nagy feneke volt. És eléggé alacsony, az átlaghoz képest kissé alacsonyabb.
Megint szólított, de nem fordult felém, amit egy kicsit furcsállottam is.
- Kicsilány, gyere egy kicsit ide!
Kibújtam a bokor alól, és kíváncsian álltam meg előtte. Furcsa néni volt. Olyan komótosan (akkor nekem úgy tűnt) ült a padon, mintha rá volna ragadva, még csak meg sem mozdult. Mellette a padnak támasztva egy bot volt.
- Kicsoda a néni? – kérdeztem én.
Rám nézett és mosolygott. De olyan szomorú mosolya volt.
- Én vagyok kicsim, a szomszéd néni. Mindennap itt rohansz el mellettem, hát nem ismersz meg?
Csak néztem, mintha most fedeztem volna fel, és tényleg akkor láttam meg először. Lehet, hogy mindennap elmentem mellette, de mivel ő nem jelentett semmit a számomra, nem is láttam meg, nem vettem fel az emlékeim közé. Most azonban rácsodálkoztam, és vártam, mit is fog kérni tőlem, mert megszoktam, hogy az emberek akkor szólítnak, meg, ha rendre akarnak utasítani, vagy valamit akarnak tőlem kérni. De ő csak nézett és mosolygott. Nem kért semmit.
- Olyan nagyot nőttél, és napról napra szebb vagy?
Hátra néztem, nem látok magam mellett valakit. De nem volt ott senki. Csodálkozva álltam előtte. Ilyen még nem volt, hogy valaki azt mondja rám, hogy szép vagyok, pedig már elmúltam négy éves.
- Mi van a kezeddel, miért tartod olyan furcsán?
A gyermekek őszinteségével csodálkoztam rá kezére, amit valóban furcsán tartott. Később tudtam meg, amikor elmesélte, hogy azért ül olyan mozdulatlan, mert nehezére esik a mozgás. A fél fele le volt bénulva, és nagyon nehezen tudott járni. Bottal ment, inkább csoszogott, a blokk folyósolyán. Az ép lábát tette előre, a beteget pedig csoszogósan húzta utána. A beteg kezével nem tudott sem fogni, sem kapaszkodni. Elég furcsa járása volt. Garzonlakásban lakott, akárcsak én az Anyával. Voltak ugyan gyerekei, és azok látogatták meg őt, körülbelül kétnaponta jöttek, főleg a lánya és hozta neki az ételt, meg amit még szükség volt.
Hogy miért mesélek most róla?
Ő volt a gyermekkoromban a csoda, amire nagyon vágytam. Ő volt az a néni, aki meghallgatott, ha néha beszélgetni szerettem volna valakivel, aki mesélt nekem magáról. Most azt kérdezed, hogyan lehet egy négy éves gyerek és egy hetvenvalahány éves öregasszony beszélgetését elképzelni?
Olyan volt, mintha egyenlő felek lettünk volna, nem számított a kor. Én voltam a jövő, ő volt a múlt, és a jelenben mindketten egyfajta várakozásban, hogy teljenek a napok, azzal töltöttük el, hogy meséltünk egymásnak. Ő mesélt nekem, a családjáról, első, második férjéről, a szerelmeiről. Igen, még arról is mesélt. Most ne gondolj pikáns részletekre, de sok mindent el lehet mondani úgy is, hogy az ember érzi benne az érzéseket. A lényeg pedig az érzésekben, a megélésekben van. Érdekes az, hogy négy évesen megismertem, de amikor elkerültem az otthonba, akkor évekig men találkoztunk. Utánna Angyalhoz kerültem és ott éltem szük hét évet. Ez idő alatt sem találkoztunk. Azonban amikor Angyal meghalt és én hazakerültem Anyához, ő volt a régi barátnő, akinek a vállán kisirhattam magam, akinek mesélhettem Angyalról, mert Anya hallani se akart róla. Egyfajta irigység volt benne, mert érezte, hogy jobban szeretem Angyalt még akkor is, amikor már men volt közöttünk, mint őt. De Csenger néni meg tudott hallgatni, akár úrákon át tudtam neki mesélni bármiről, mert hiszen én is jó hatással voltam rá. Sokszor napokon át egyedül volt, én voltam az aki színt vittem be az életébe. Az én mindig viharzó természetemmel. Amit még meg kell említenem, hogy ez az asszony volt, aki felnyitotta a szemem, és megszeretette velem a könyveket. Úgy kezdődött az egész, hogy mindig hozatott velem, valamilyen könyveket magának. Bár tudott ő olvasni, mégis néha megkért, ha már van időm, egy kicsit olvasgassak neki, mondván, hogy ő már elég hamar fárad. Az elején kissé döcögősen ment a dolog, de aztán kedvet kaptam én is rá, és egyre többet olvastam fel neki. Aztán, már nem olvastam, hanem elkértem a könyvet és otthon folytattam. Valahogy mindig tudta, milyen könyvet nyomjon a kezembe, vagy mit írjon fel, amit kivehetek a könyvtárból. Jó érzés volt, mert lassan kialakult köztünk egy fajta dacszövetség. Voltak már közös titkaink, és lassan azt kezdtem érezni, hogy nemcsak Kir létezik a számomra, hanem most már van egy új barátom, akivel jól érzem magam. Akinek el tudom mesélni minden örömömet és bánatomat, akivel meg tudom beszélni, ha valami bánt, valami nyomaszt, sőt akivel még a jövőbeni terveimet is meg tudom osztani. Ő volt a második ember, aki meg tudott szelídíteni és közel kerülni a szívemhez.
Bár már nagyon rég óta elment azért még mindig itt van a szívemben. Azt mondják, hogy egy ember addig él, amíg valaki emlékezik rá. Ha ez igaz, akkor Csenger néni, mert így hívták őt, ma is él. Az emlékeimben, a szívemben.
Sok ember befolyásolja életünket, sok ember átmegy az életünkön, egyesek nyomtalanul, mások kisebb, vagy mélyebb nyomot hagyva maguk után. Erről szól az élet: fájdalmak, mosolyok, könnyek és mindezek csokorba kötve. Néha szállunk, máskor zuhanunk, de a szürke hétköznapokat is el kell tudni fogadni, amikor csak ülünk és nézünk ki a fejünkből, és közben arra várunk, történjen már valami. Valami mindig történik, a kérdés az, hogy résen vagyunke, látjuke, érezzüke, vagy úgy száguldunk át az életen, hogy semmit sem veszünk észre. Angyal mindig arra tanított, hogy nyitott szemmel járjak, és lássak, tanuljak meg nem csak nézni, hanem látni is. Jó dolog ez a látás, bár néha fáj, néha nagyon tud fájni. Mert ha érzékenyebb vagyok, mindent jobban érzékelek, egy hazug mosolyt, egy hamis érintést, és a szavak, a szavaknak mindig van csengésük. Van, hogy nem azt hallgatom, hogy mit mondasz, hanem hogyan. Néha arra gondolok, mennyivel egyszerűbb volna az életem, ha nem agyalnék annyit, ha nem érdekelnének ezek az árnyalatok, finom megérzések. Hát igen. Néha áldás, máskor meg átok.