Az első csók, hmm, azt nem lehet elfelejteni. Hogy most mért is nosztalgiázok?
Talán, mert az évek során megtanultam minden kis örömet, minden kis élményt megőrizni, értékelni, örvendeni neki. Talán, mert soha nem múlt el az az érzés, és még azóta is várom, hogy egyszer majd újra érezni fogom. Talán, talán, talán?
Tizenhat éves voltam, betöltve. Úgy-e más azt mondaná, juhé, hiszen tizenhat évesen már kész nő voltam. Nem, én későn érő típus vagyok, mint az a rózsa, amelyik későbben nyílik, mint a többi, és amikor más már régen hullatja szirmait, ő akkor bontakozik ki, nyújtózkodik, mint a kisherceg rózsája és kényesen szétnéz, mi is történik körülötte a nagyvilágban.
Edzésről jöttünk haza Nellivel és a többi lánnyal, jó kedvünk volt és vihorásztunk. Én elkísértem Nellit, de már nem akartam felmenni a harmadik emeletre, így még egy kicsit beszélgettünk lent a blokk halljában. Mert jó kedvünk volt, talán hangosabbak voltunk, mint máskor. Egyszer csak kinyílt az ajtó és egy magas barna srác kinézett rajta. Én nem is néztem meg különösebben, csak azt láttam, hogy magas, barna és szétálló fülei vannak. Olyan kis szimpatikus arca volt, de semmiképpen nem annyira, hogy egyébre is gondolhatnék.
Ezzel el is volt felejtve részemről, de nem részéről is, akinek az első perctől megtetszettem. Nem tudom mi tetszett neki bennem? Talán a pimaszságom, vagy a huncutságom, ahogyan ránéztem, közben azzal küszködve, nehogy szemberöhögjem, és esetleg azzal megsértsem, vagy a nagy kék szemem? Rejtély, de tény, hogy másnap Nelli kijelentette, hogy márpedig sétálni fogunk, és a fiúk is akarnak jönni, majd később játszódhatunk valamit a blokk előtti padon.
Ovinak hívták a barna fiút, hozta magával a barátját is Vilit. Nekem a barátja jobban tetszett, sőt kifejezetten ő tetszett.
Vili is magasabb volt, mint én, de alacsonyabb, mint Ovi, fekete haja és kék szemek. Érdekes kék szemek, néha zöldbe játszottak. Az arca tetszett inkább, olyan formás, olyan szép arca volt. Vilinek én is tetszettem, éreztem, de Ovi nem engedte őt túl közel hozzám. Valahogy úgy intézte, hogy mindig ő került mellém. Az elein még idegesített is, de végül arra gondoltam, hogy aki jobban kedvel, az inkább harcol értem. Vili, nem akart a barátja és közém állni, és ezt a gyávaságát bizony eléggé lepontoztam, annyira, hogy egy idő után már nem is tetszett, kis mamlasznak kezdtem tartani. Vilivel sokáig nagyon jó barátok voltunk, még utána is, amikor már Ovival rég elváltak utjaink, mi akkor is igazi haverek voltunk, sőt bulikba jártunk együtt. Érdekes, hogy később soha nem próbált nekem udvarolni, sőt azt hiszem én sem díjaztam volna, ha megteszi. Amikor már nem volt, akkor is köztünk állt (láthatatlan Ovi) és ő tudta, hát persze, hogy tudta.
Lassan kezdtek átalakulni a dolgok, érdekes módon, de ahogyan halványulni kezdett bennem Vili, annál élénkebb kezdett lenni Ovi. A mosolya, kedvessége, határozottsága, ahogyan kitartott mellettem, egyre inkább kezdett tetszeni. Tudta mit akar, és én mindig az olyan srácok felé vonzódtam, akik tudták mit is akarnak, volt életcéljuk, elképzelésük, és ha valamit akartak, azért képesek voltak harcolni, kitartani.
Mindennap valamit felfedeztem rajta valamit, ami tetszett és nem tudom, hogyan, mikor, de egy napon éreztem bekopogott hozzám a szerelem. Táncolni jártunk együtt, házibulikra, megfogta a kezem, meg is puszilt, de csak ennyi. Én meg már arról álmodoztam, hogy mikor fog megcsókolni? De ő nem sietett vele. Kezdtem elbizonytalanodni. Még soha nem voltam megcsókolva (értem ezt nyelves csókra) de elmondani sem mertem senkinek, hiszen a többiek már rég túl voltak rajta, azt hittem, ha elmondom rajtam fog röhögni az egész csapat. Csak hallgattam, ahogy a többiek erről mesélnek, egyesek nagy szeretettel, mások meg amolyan hidegen, mint akik utálják a nyelves csókot. Én nem tudtam, hogy szeretem-e vagy sem, hiszen ha valamit nem kóstoltunk meg arról nem igen lehet véleményünk, de már nagyon szerettem volna, ha valaki, akit én is kedvelek, megcsókol.
Amikor este hazakísért és búcsúzott el, puszit nyomott az arcomra.
- Ovi, te szoktál csókolózni? – kérdeztem hirtelen meg tőle.
Megfordult és rám nézett. Szemében ott bujkált a nevetés, és már lépett is felém, de én akkor hamar bementem az ajtón, majdhogynem az orrára húztam az ajtót. Olyan ciki volt, tűzpiros lett az arcom, szerencsére ezt már nem láthatta.
Másnap nem találkoztunk, harmadnap arra gondoltam, biztosan már el is felejtette, hogy én mit mondtam. Mindig az a nagy pofám. De hát ez van.
Megvárt az iskolában és hazakísért. Megbeszéltük útközben, hogy délután, este korcsolyázni megyünk, és utánam, jön délután 5 után. Aznap nem volt edzésünk.
Amikor beértünk a blokk lépcsőházába, átkarolta a derekam és mire feleszméltem volna a száját az enyémre simította. Tudta mit akar, de nem volt durva, csak egyszerűen ellentmondást nem tűrő, és én nem is akartam ellent mondani. Finoman szétnyitotta ajkaival a számat és a nyelvét a számba dugta. Csak kicsit, aztán visszahúzta, majd újra, de akkor már többet és kereste az én nyelvemet is. Finom és meleg volt az érintése, én behunytam a szemem és próbáltam viszonozni, azt csinálni amit ő, mintha csak arra törekedtem volna, hogy egy hangskálán legyek vele. Akkor történt a csoda. Hirtelen úgy éreztem, el kezd mozogni a föld alattam, és, hogy el ne szédüljek átkaroltam a nyakát, egy kicsit csipeszkednem is kellett. Szorosan tartott magához ölelve, a derekamon a keze simogatását éreztem, és olyan belső megnyugvást éreztem, mint még soha. Akkor abban a percben nem volt bennem sem félelem, sem óvatosság, sem semmilyen kérdés, csak óriási nagy béke. Olyan érzésem volt, mint amikor álmomban repülni szoktam, csak valahogy sokkal belsőségesebb, sokkal nyugtatóbb. Az öröm teljesen elborított, és bár nem tartott sokáig, utána még órákig mámoros voltam.
Ötkor eljött értem, a korcsolyákat előkészítettem, azt hittem a pályára megyünk, de ő csak mosolygott.
- Ma nem a pályára megyünk, felmegyünk a dombra.
- De akkor inkább a szánkót kellene vigyük – érveltem én, de ő leintett.
- Nem, lesz ott szánkó is, de visszük a korcsolyákat.
- De Ovi, csak nem akarsz leereszkedni a korcsolyákkal azon a meredek dombon,
- De igen, méghozzá veled – és megint csak mosolygott.
Féltem nagyon, gondoltam, majd csak lesz valahogy, amíg odaérünk, még meggondolja magát. De nem. Felértünk a domb tetejére, ami így lenézve még meredekebbnek tűnt, máskor szánkóval ereszkedtem le onnan. Felhúztuk a korcsolyákat. Megfogta a kezem és a szemembe nézett.
- Nem kell félned, bízzál bennem, meglátod nem lesz semmi baj.
- És én bíztam, valahogy úgy éreztem, ha ő mellettem van, akkor semmi bajom nem történhet.
Havas volt az egész táj, még a fákon is ottmaradt a hó, akár a vatta, a havazás után éjjel hideg volt, és a hó ráfagyott az ágakra. A dombon már szánkónyomok voltak bőven, sőt el is volt verve az oldal, még sí nyomok is látszottak. Majdhogy nem fagyos volt, jeges. A sapkát a fejére húzta jól, majd szorosan mellém állt és átkarolta a derekam. Még lélegzetet sem vehettem, már el is indultunk. Ahogy ereszkedtünk, egyre csak gyorsultunk, szemembe csapott a havas szél, de érdekes módon nem féltem már. Mintha csak szálltunk volna. Ha ő ott volt mellettem és szorosan fogott, úgy éreztem, nem történhet semmi bajom. És tényleg nem történt. Leértünk a domb aljára, és olyan jól sikerült, hogy még egy párszor újra ereszkedtünk. Aztán az egyik ereszkedésnél, elestünk. Gurultunk lefelé, de ő nem engedett el. Még esés közben is fogott, mintha arra ügyelne, hogy ráessek és nem üssem meg magam. Ahogy leértünk az aljba, már csupa havasak és vizesek lettünk. De nem engedett el. Ott feküdtünk a hóba, ő felettem és nézett.
- Megütötted magad kicsim?
Annyi féltés, annyi aggodalom volt a hangjában, hogy majdnem elsírtam magam. De nem sírtam, hanem nevettem, jelezve ezzel is azt, hogy nincs különösebb bajom. Akkor azon a napon éreztem, hogy nagyon szerelmes vagyok. És nagyon boldog. Életem egyik legboldogabb napja volt. Annyira boldog voltam, hogy egész éjjel csak nyitott szemmel feküdtem és százszor átéltem minden egyes percét, pillantását, leheletét, történését.
Csak reggel felé, nagyon későre tudtam elaludni.