Annyi mindenről meséltem, arra gondoltam, hogy a legkevesebbet a munkámról, vagy munkáimról beszélek. Hát igen a munka az munka, nem mesélni kell róla, hanem csinálni. Mindig is dolgoztam, amióta az eszemet tudom. Amikor Angyalnál laktam, a munka velejáró volt. Egy házban mindig is vannak tennivalók. Nem egy mostani modern ház volt, hanem egy az ezernyolcszázas években épült, és bár akkor gazdag háznak számított, mire én oda kerültem már egy eléggé rogyadozó állapotú ház volt csak. Hiába voltak meg a nagy szobák és benne az eltűnt idők fénykorát jelző szép bútorok, az idő vasfoga mindegyiken nyomot hagyott. A fákban, bútorokban beleköltözött a szú, a tükör meghomályosodva, a függönyök agyon mosva, szép-szép, de ha jobban megnézted matuzsálemi kora mindegyiknek. Új dologra, sajnos akkorra már nem igen tellett, bár az étel és egyéb szükséges dolog kikerüljön. A vizet az udvaron levő kútból kellett hordani, a fát meg felvágattuk ugyan, de fel kellett hasogatni, ahhoz, hogy a tűzre tehető legyen. Egy öregasszony, és egy gyermek, ezek voltunk mi ketten, és én nem nézhettem, hogyan kínlódik ő egyedül. Nekem is nehéz volt sokszor az a veder vizet kiemelni a kútból, de legfeljebb nem töltöttem meg tele, és a favágás sem volt leányálom, de én mindig azt mondtam, hogy szeretem csinálni. Csak azért szerettem tenni, mert tudtam, azzal neki segítek, tudtam, hogy örömet szerzek neki. Olyan büszke voltam magamra, hogy ő a felnőtt már számíthat rám. Sokszor volt, hogy, reggelente amikor felébredtem, ő már gondoskodott arról, hogy melegben keljek fel. Amikor pedig láttam, hogy télen nagy hidegben vágja a fát, kimentem és elvettem tőle a fejszét, majd én, nekem is kell egy kis reggeli torna. De olyan is volt, hogy ketten fűrészeltük szét a hosszú farönköket, ezzel is megspórolva a pénzt, azt a kicsit, ami volt.
Volt neki egy varázsa, mindig tudott mosolyogni, tőle tanultam, meg, hogy bármilyen helyzetben, egy kis mosoly helyre tud hozni lelkileg. Volt, hogy kikacagta önmagát, volt, hogy a nyomorúságunkon nevettünk.
- Nézd meg bogárkám, milyen lüke, vénasszony vagyok, hát nem fordítva fogom azt a fűrészt? Mintha most fognék először fűrészt a kezembe.
És ezen nevettünk, miközben a kesztyűben is fázott már a kezünk, és a leheletünk megfagyott útközben.
- Soha ne add fel, légy harcos, és győzni fogsz, mindig győzni fogsz, csak legyen kitartásod.
Szerettem őt, istenem mennyire szerettem őt. Csak azt bánom, hogy nem mondtam elégszer neki, hogy nem tettem meg érte mindent. Ő volt az én Angyalom, életem legszebb történése, és én akkor nem becsültem eléggé, pedig tudtam milyen nagy ajándék számomra, tudtam, hogy mi volt előtte, és mégis. Azt hittem őrökké tart, azt hittem még van bőven idő szeretni őt.
Sokszor azt hisszük, van időnk bőven, de az idő is múlik, és ami elmúlt, az nem jön vissza már. Nincs sok esély, néha csak egy van, és ha azt nem használtad ki bánhatod egész életeden át. Ma mégis nem Angyalról akarok neked mesélni, hanem egészen más valakiről. Sokáig nem gondoltam rá, ma mégis úgy ébredtem meg, hogy őt láttam magam előtt. Lucián, Lucián, mért mentél el, mért mentél el olyan hamar?
Minden nyári szünidőben dolgoztam valahol. Kellett a pénz, ruhára, cipőre, meg néha könyvre. A nyári pénzemet, ha jól beosztottam, nem is nagyon kellett anyámtól kérjek. A legnagyobb szenvedést okozta nekem, amikor kértem valamire pénzt és ő hisztizet, hogy nem tud adni. Tudom, hogy a nyugdíjából éltünk, de soha nem vittem túlzásba, soha nem kértem felesleges dologra. Így, aztán ha csak tehettem nem szorultam rá.
Azon a nyáron is dolgoztam, szinte egész nyáron kapáltunk a téeszbe. Egy nagy kertészet volt, sokan voltunk diákok, akik kapálni jártunk. Az óta is utálok kapálni, de hát ez van kellett a pénz. De ha a dolog szép oldalát nézem, azon a nyáron olyan szépen lebarnultam, mint még soha. Hajamat a nap még jobban kiszőkítette, az arcom, pedig egyenletesen lebarnulva, szinte már csoki színem volt. Csak a nagy kék szemem jelezte, hogy pardon de mégsem a barna bőrűek családjához tartozom, csak most ideiglenesen.
Emlékszem már augusztus vége volt, és a kapálási szezonnak vége, de volt munka bőven. Egész nyáron volt munka bőven, és egész nyáron nagy kánikula volt abban az évben. Hagymát szedtünk éppen, és már estefelé tartott az idő. Kicsit lepihentünk, többen voltunk a csapatban, többnyire lányok, a fiúk kimaradoztak, egy kettő, ha maradt, nagyon unták a hajladozást, meg a hagyma szagát. Éppen a megmaradt ételünket fogyasztottuk, amikor megjelent ő. Magas barna, jóképű fiú, nagy kék szemekkel. Jött felénk, kezében egy csokor virággal. Ahogy a sorok között egyre közeledett, Angi, az egyik lány közülünk felkiáltott.
- Nézzétek, csak most jön a jövendőbelim megkérni a kezem. Mi a többiek kuncogtunk, itt-ott suttogás hallatszott.
- Kurva nagy szerencséje van ennek az Anginak, mindig a legjobb pasikat fogja ki.
- Honnan ismered, na mondjad
- Hát tudjátok, egy ilyen jó nő, mint én minden jó pasit kell, ismerjen, de ezt a fiút azért nem ismerem. Na de nézzétek milyen gyönyörű csokrot, hoz nekem, Honnan szedhetett ilyen szép virágot, amikor ebben a nagy melegben az egész mezőn csak gyomot és burjánt lehet látni?
A fiú, amikor odaért hozzánk mindenkinek köszönt. Angi továbbra is vitte a prímet.
- Jaj nem kellett volna, de ha már hoztad igazán köszönöm szépen, honnan vannak ezek a csodálatos virágok?
-A kertészetben dolgozom, onnan válogattam.
Angi már nyújtotta a kezét értük, amikor valami meglepő dolog történt, Valami, amire senki nem számított.
- Bocsáss meg- mondta Anginak- de, nem neked hoztam a virágot.
- Hát akkor kinek? – hangjában meglepetés és enyhe csalódás volt. Mintha azt mondta volna, hogy hogy nem nekem?
- A legkedvesebb lánynak közületek (Pentru fata cea mai draguta) – és azzal odanyújtotta nekem a virágot.
Én annyira meglepődtem, hogy alig tudtam egy köszönömöt kibökni a számon. Miután elment mindenki rám szállt, de főleg Angi.
- Szégyelld magad, nem mondtad egy szóval sem, hogy ismered és hagytad, hogy itt nevetségessé tegyem magam, - és én hiába bizonygattam, hogy most látom először, mert nem hitte el.
Így ismertem meg Luciánt, mert utólag azt is megtudtam, hogy így hívják. Hazafelé megvárt, és elkísért egy darabon. Beszélgettünk. Különös barátság alakult ki közöttünk. Nem volt szerelem, legalábbis részemről nem, ő mit érzett irántam, azt soha nem tudtam meg, mert soha nem volt az a nyomulós típus. Csendes fiú volt, talán túl csendes is, de ragaszkodott hozzám. Idősebb volt nálam, legalább 6-7 évvel, ő már munkakönyvvel dolgozott a szérában. Elmesélte, hogy árva, és nincsen senkije, de van egy garzon lakása, ott él egyedül. Nekem, mint férfi, vagy fiú sosem jött be, hogy együtt járjunk, de sokáig barátok voltunk. No nem olyan mindennap veled vagyok stílusban, hanem inkább néha összetalálkozunk, egy jót beszélgetünk, és aztán annyi. Olyankor is inkább én beszélgettem, ő csak hallgatott és mosolygott. Nem sokat tudtam meg róla. De fiatal voltam, tele mindenféle tini gondokkal, tanulás, edzés, szerelem, nem is igen agyaltam rajta. Egy nap, amikor összetalálkoztunk, volt nála egy nagy szatyor. Odajött hozzám, és a kezembe nyomta a szatyrot.
- Ez a tied.
- Mi van benne?
- Minden, amire most szükséged van- és mosolygott.
Valóban meglepett ezzel, nem is akartam elfogadni. Ínséges időket éltünk akkor. Tejért éjjel egy órakor kellett kiállni sorba, cukrot csak ritkán lehetett kapni, kenyeret adagra adták azért is sorba kellett állni. Az egész élet lassan arról szólt, hogy valahol sort állok. A sorban ismerkedtünk, kártyáztunk, beszélgettünk, sőt olyan is volt, hogy a másnapi versemet, vagy a törit a sorban olvasva tanultam meg. És akkor ott áll ő előttem és egy szatyornyi élelem az, amit nekem akar adni. Először visszaadtam, mondván, hogy erre szüksége van neki is, aztán amikor megnyugtatott, hogy neki még van, ki akartam fizetni, de nem vett el pénzt, mondván, hogy jól keres.
- Ki vagy te, aki ennyi finomsággal állsz elém? Kicsit viccesen, kicsit komolyan mondva néztem rá.
- Én vagyok a te őrangyalod. És ő is mosolygott hozzá.
Nemsokára Iskolába mentem, felvételiztem más városba, és elmentem bentlakásba. Lucián elkérte anyámtól a címemet és írt oda nekem. Soha nem írt leveleket, csak üdvözleteket. Egy párszor válaszoltam neki, meséltem az új életemről, aztán valahogy megfeledkeztem róla. Sokáig, nagyon sokáig nem láttam viszont.
Egyszer, amikor otthon voltam, eszembe jutott és megkérdeztem anyámat.
Egyszer, amikor otthon voltam, eszembe jutott és megkérdeztem anyámat.
- Te anya, olyan régen nem láttam Luciánt, mit tudsz róla?
- Nem tudod?- anya rám nézett és mintha nem szívesen beszélt volna róla.
- Nem, mit kéne tudnom?
- Lucián meghalt, felakasztotta magát.
Mint egy késdöfés úgy nyílalt belém a szó. Lucián, Lucián mért tetted ezt? Sokáig bűntudatom volt miatta. Milyen önző vagyok, milyen magamnak való. Soha nem érdekelt különösebben a sorsa. Soha nem kérdeztem, hogy van esetleg valamilyen bánata. Amikor együtt voltunk mindig csak rólam szólt a duma, mindig csak ő adott nekem, én mit adtam neki? A mosolyomat, a kedvességemnél egyebet, semmit. Hát milyen barátja voltam én? Nem tudom, ha meg tudtam volna akadályozni vagy sem, de az bánt, hogy még csak meg sem próbáltam. Az bánt, hogy nem láttam, igazán mi van a lelkében. Pedig ott volt előttem, és én nem láttam, mert mindig a saját bajommal voltam elfoglalva.
- Bocsáss meg nekem Lucián, hogy nem tudtam neked olyan barátod lenni amilyen Te voltál nekem.