A szerelmet is tanítani kellene, az ifjakat egyre fiatalabb korban be kellene vezetni a szerelem rejtelmeibe. Manapság ritkán látni igaz szerelmet, ahol a partnerek nem zsákmányolják ki egymást, ahol nem az anyagi érdekek dominálnak, nem a magánytól való félelem miatt és nem a megszokás miatt ragadnak bele egy-egy viszonyba. Mert ezek még csak kapcsolatnak sem nevezhetők. Viszonynak, egymásba való csimpaszkodásnak, ahol két éretlen személyiség zsákmányolja ki egymást. Mert az igaz szerelemhez érett személyiségre és egészséges lelkületre van szükség.
Sokan azt sem tudják, mi az igaz szerelem! Környezetükből és a médiából is folyamatosan azt sugallják feléjük, hogy az a jó, amit ők szuggerálnak belénk. A balgák meg elhiszik, hogy az a jó. Összetévesztik a szexuális vágyat a szerelemmel, a pillanatnyi fellángolást a szerelmi vággyal stb. Így önmaguk csapdájába esnek. Az emberek ritkán választják az egyedüllét alternatíváját, egy működésképtelen viszonnyal szemben. Mennyien belebetegednek abba, hogy érzelmileg elfásulnak és még saját maguknak sem képesek bevallani, hogy boldogtalanok. Ugyanabba a mókuskerékbe pörögnek, és nem ismerik be, hogy önmagukat is becsapják. Foggal körömmel ragaszkodnak a rosszhoz, még ha bele is halnak. És a rossz kapcsolat miatt az ilyen ember élete gyakran alkoholizmusba vagy más szenvedélybetegségbe torkollik. Majd egy szép napon arra ébred, hogy az évek elmúltak, nincs szerelem, alkoholistává, depresszióssá vált és elmulasztotta a boldogságra való esélyét.
Megfigyelted, hogy mennyi boldogtalan ember él körülöttünk? Kell-e, érdemes-e a haldokló szerelmet újjáéleszteni? - szegezi hozzám a kérdést. Egy haldokló viszony, kapcsolat ritka esetben válik ismét életképessé. Nem lehetetlen újjáéleszteni, de nem biztos, hogy érdemes. A szerelem lényege az együtt, nem pedig az önös érdekek hajszolása, amikor mindenki a saját egóját próbálja érvényesíteni. Bár egy-egy emlékfoszlány olykor egy életen át követ, az embereknek meg kellene tanítani az elengedés művészetét is. Mert az aki nem önző módon, hanem igazán szeret, a másikat menni hagyja, bármennyire is fájjon. El kell fogadni, hogy még a legerősebb szerelem sem tud „kihűlt érzelmeket újjáéleszteni". Mert van, amikor a halott szerelmet nem lehet és nem is érdemes újraéleszteni! - hangzott el a beszélgetés utolsó bölcs gondolata.
Én mégis azt mondom, hogy embere válogatja. Hosszú éveken át abban reménykedtem, hogy a mi szerelmünk is újra fellángol. Szeretni akartam foggal, körömmel kapaszkodtam a kapcsolatomban, a házasságomban, amiben ugyanakkor mégis boldogtalan voltam. Mit teszek rosszul? Kérdeztem sokszor magamtól éjszakánként, amikor nem tudtam elaludni. Arra vágytam, hogy oda tudjak bújni hozzá, és egyszer végre érezzem azt, hogy mi ketten egy csapat vagyunk. Nem a hibái, nem a szokásai zavartak, hanem az, hogy nem szerethettem, úgy ahogyan akartam. Ez volt a legnagyobb hibám. Nagyon akartam őt szeretni de ő mindig eltaszított magától. Vagy mozdulatokkal, vagy szavakkal, de éreztem. Éveken átéreztem, hogy nem tudok közel kerülni hozzá. Sokszor éjszaka, amikor aludt és nem tudta, megsimogattam. Csak finoman, alig értem hozzá, nehogy felébresszem. Hozzábújtam, hogy érezzem a teste melegét, de nem tudta elviselni. Olyan is volt, hogy olyankor felkelt és átment egy másik szobába, egy másik ágyba. Akkor kezdtem el imádkozni, hogy tudjam elengedni, hogy ne vágyjak többé az érintésére. Sokszor mentünk a templomba és még azt is nehezen tudta elviselni, hogy karon fogjam. Amikor Majdnemszeretővel először találkoztam, megpuszilt, majd idegesen megfordult és elindult az úton, engem otthagyva, hogy kövessem. Megfordult a gyomrom. Mintha exemet láttam volna magam előtt. Ahogy megyünk a templomba, ő elől nagyléptekkel és meg aprózok utána. Próbálom utolérni. Próbálok úgy tenni, mintha hozzá tartoznék, pedig tudom, tudom, hogy soha nem fogok. Hiába volt a férjem húsz évig, hiába tettem meg érte bármit, hiába szültem két gyermeket, soha nem éreztem igazán, hogy hozzám tartozik. Birtokolni azt akart, a tárgya, az övé, de a társam, a párom, a lelkem másik fele soha nem akart lenni. Lehet, hogy akart, de nem tudott. Amikor ezelőtt három évvel végül úgy éreztem, elengedtem, és már nem érdekel, hogy mit tesz, és mit gondol, akkor torpant meg. Érezte a vesztét, és akkor el kezdett újból udvarolni, kedves lenni hozzám, de az már nem olyan volt, mint régen, amikor megszerettem. Éreztem azt, hogy nem természetes. Szerepet játszott akkor is. Odaállt Kincsem elé és azt mondta neki.
- Fiam én olyan szerelmes vagyok az anyádban, hogy azt el se tudom mondani.
Kincsem ránézett és egyet vont a vállán.
-Mért nekem mondod. Mond el neki, ha úgy érzel.
Késő volt már akkor. Nem tudtam hinni benne és már nem is akartam. Az évek fásultan takartak, meghalt bennem a szerelem. A szerelem, ami soha nem tudott annyira kibontakozni, ahogyan szerettem volna. Mit is mondhattam volna neki? Hogyan mesélhettem volna el neki azokat az át nem aludt éjszakákat, azokat az érintéseket, amik bennem sorvadtak el? Nem tehetek róla, hogy ilyen érzékeny vagyok, nem tehetek róla, ha már nem tudok benne bízni. Elengedtem. Nehezen ment de sikerült, és most már nem tudom újból visszafogadni a lelkemben. Hiszen nem is haragszom rá, csak egyszerűen tudom, hogy soha nem tud olyan lenni, amilyennek lennie kéne. Kívánom, hogy találjon magának egy olyan társat, akinek pont úgy kell ő amilyen, akinek elég az, amit adni tud. Én nem tudom, mit érek, de az biztos, hogy ha ló nincs, szamár nem kell. Akkor inkább maradnak az álmok, a hit, hogy egyszer csak megtalálom, vagy ő rám talál. Hiszem, hogy létezik valahol, hiszem, hogy megtalálom.