Ha létezik POKOL ma a kapujában jártam. Nem tudom, mit nem teszek jól? Mindig is azt akartam, hogy jó és rend legyen a lelkemben, hogy szerethessek és szeretve legyek. Mégis valahol mindig elrontom. A reggel ugyanúgy indult, mint sok más reggel, csupán hogy későbben keltünk, mert szombat. Okoskám egyszerűen hihetetlen. Minden nap próbára teszi türelmemet, emberi mivoltomból próbál kivetkőztetni. Ha látnád mit csinált ma is? Kinek meséljem el? Kinek mondjam, hiszen már szégyellem, Barátnő is azt mondja rá, hogy valami nincs rendben vele. De senki sem segít rajtam és én Donquihote módjára szélmalomharcot vívok. Kis dolgokon múlik minden, a nagy dolgokat megoldom, és a kisdolgokon elcsúszom, mint a banánhéjon. Okoska az örök lázadó, ő az, aki minden és mindenki ellen lázad. Még önmaga ellen is sokszor. Erre szokták mondani, hogy kezelhetetlen. Az iskolában már rányomták a bélyeget, le sem tudja mosni magáról, hogy ő a megrögzött feketebárány. Bármi történik, ha még a közelben sincs már a neve, felmerül valahol a gyanúsítottak listáján. És erre mit tesz ő? Még egy lapáttal rátesz, hogy még feketébb legyen. Amint mondottam az apró dolgokból szokott a botrány kitörni.
Elvette a fekete filctollamat. Visszavettem, mert tudom, hogy ha nála marad, akkor annyi, és még szükségem van rá. A baj az, hogy semmire nem tud vigyázni. Valósággal törnek össze a dolgok a kezében, meg aztán elhagyja, otthagyja vagy egyszerűen valahol az ágy alatt, szekrény mögött találok rá vagy nem is, találok többet rá.
- Add nekem a filctollat Anya!
- Nem adom, szükségem van rá.
- Kérlek, add nekem!- a hangja egyre magasabb lesz és élesebb.
Nem szolok semmit, mert eldöntöttem, hogy nem adom neki, akkor meg minek vitázni. Elmondtam, hogy szükségem van rá és pont.
- Tudod mit? Dögölj meg, azt se bánom, ha most azonnal meghalsz.
- Meg fogok halni fiam, de nem akkor, amikor te mondod. Majd ha eljön az ideje.
- Meg foglak ölni, gyűlöllek, Istenem mennyire tudlak gyűlölni!
Elsötétedik előttem minden, belé akarom fojtani a szót, aztán mégis nem. Lehull a karom és állok ott tehetetlenül vele szembe.
- Öltözz fel és menj el itthonról, ne is lássalak! Én is gyűlöllek.
Amikor elmegy, érzem, hogy összerogyok. Istenem mivel érdemeltem meg ezt a viselkedést? Nem tudom, nem tudom, mit tegyek?
Kitör belőlem a sírás, zokogok, mint egy állat és nem tudom megállítani. A mellem szúr, alig kapok levegőt, a könnyeim folynak, nem akarnak megállni, én meg ordítani szeretnék, kiüvölteni magamból a fájdalmat, de nem tudom, mert a nagyfiam a barátjával a túlsó szobában van, és nem akarom, hogy meghalja. Minden szó, égeti marja a lelkem, és nem tudom, mi fáj jobban, az, amit ő mondott, vagy az, amit én. Istenem, hiszen szeretem, mért kell ilyeneket, vágjunk egymáshoz? Gyengének és tehetetlennek érzem magam, nem tudom, mit kellene tegyek? Nincs senkim, aki segítene nekem. Istenem milyen nehéz Anyának lenni. Neki fogok takarítani, mosogatok, teszek, veszek, közben hullnak kéretlen könnyeim és imádkozom.
- Valaki, valaki segítsen nekem. Uram, küldj nekem segítséget, mert egyedül nem tudom mi tévő legyek?