Vezetek, sokat vezetek, de szeretem. A legjobban azt szeretem, amikor egyedül vagyok. Gurul a kocsi velem, futnak a fák, házak ellőmbe, és én ott ülök a jó meleg Rúzspíros ölébe, és bár kint havas fenyők bólogatnak rám, és tudom, hogy mínusz alatt van a hőmérő, én azért nem fázom. A rádió zakatol, mint mindig, a zenét szeretem hallgatni, de amikor rátér a hírekre, vagy tovább teszem, vagy egyszerűen kikapcsolom. Minek, úgyis tudom mit fog mondani. Itt, vagy ott felgyúlt egy ház, valakit elütöttek, leváltottak, megvallattak, eltemettek, vagy csak egyszerűen kivették forgalomból. De semmi gáz, egy másik valaki rögtön a nyomába lépet, úgy hogy már nincs is üresedés. Itt meg amott van néha földrengés, munkásmozgalom, de semmi értelme, mert az analitikusok már előre megjósolták, prognosztizálták, ahogyan mondják, és mindenre fel vannak készülve. Nos ez van. Ha már nem hallgathatom a jó hírt, hogy valaki boldog, hogy Mária megtalálta az igaz szerelmet, hogy Péternek egészséges gyerekei születtek, és van valaki, aki névtelenül adakozott a szegényeknek és nem kicsit, sokat, akkor meg minek hallgassam. Jó hírt szeretnék hallgatni, és csupa szépet. De az nem szenzáció, az nem hír. Azt mondják a boldog emberek, nem keltenek szenzációt maguk körül, a boldog életet csendben kell élni. Igen, talán ha én is igazán boldog lennék, akkor nem ülnék itt és írogatnék, hanem veled lennék egy kandalló előtt. A gyertyát már meggyújtottam, és kellemes meleg is van, de… és itt megállok. Nem mondom ki. Mert ami a de után jönne az mind hiány. Nem akarok a hiányról beszélni.

Nos, a zene lejárt, a híreket kikapcsolom, és akkor átölel a csend. Nem hívtam csak úgy hozzám szegődött. Az agyam az zakatol, mint mindig, kétszáznegyvennel előre és hátra, akár egy kis pörgettyű. Soha nem áll meg. Eszembe jutnak dolgok, illatok, utak. Sok egyedül megtett utak. Amikor mentem és jöttem az erdőkőn keresztül. Vittem az árút és hoztam a pénzt. Boldog voltam, valahányszor jól sikerültek a dolgok, mert éreztem, biztonság vesz körül. Szeretem a pénzt, de nem magáért, hanem mert megnyugtat. Számítok, teszek, veszek, álmokat szövök, és a szövéshez kell a pénz. Néha sok, néha kevesebb, de mindig kell. Minden arcát láttam már ennek a tájnak, minden ruhája volt már előttem. Tavasz a nyár, a tél az ősz, a síros sáros utak, a nagy kánikula, a vihar, az este, a reggel, a hópelyhek, mind nagyon ismerősek nekem, és mégis. Mindig találok benne valami szépet, mindig találok valami újat, csodálatosat benne. És akkor megtörtént a csoda. Nem hallottam már a motor zúgását, és nem hallottam sem a kinti zajt, pedig nyitott szemmel vezettem tovább, még csak nem is lassítottam. Mintha a robotpilóta kapcsolt volna be, én megszűntem érezni és érzékelni az időt, a fényeket, a hangokat, a szagokat, mindent. Egyszerre nagy csend vett körül, és ahogyan ebben a csendnek közepében voltam, körülölelt a nyugalom. Olyan nyugalom volt ez, mint amikor egy nagy orgazmus után megáll egy percre a világ, és semmi sem számít, mint amikor a végletekig pattant húr, hirtelen elszakad és már semmi nem jöhet. Mintha repülnél, mintha szállnál, és megfagy benned a gondolat. Ott van a csend benned és körülötted, és úgy érzed, ha most kéne meghalni, az se volna gond. Semmi és senki nem számít.

Aztán az óra újból elindul és a gondolatok, megint úgy kezdenek keringeni körülötted, hogy szinte szédülsz bele. Neked, pedig ott marad a vágy. A vágy valami megfoghatatlan után, valami szédületes, valami csoda után. Amit nem lehet leírni, csak érezni és átélni.