Ma azt kérdezte tőlem egy ismeretlen, hogy ki az én Mesterem? Jó kérdés. Tényleg ki az én mesterem? Évekkel ezelőtt nem érdekelt az ezotéria, nem érdekelt az asztrológia, és kevésbé sem érdekelt a pszihológia. Hogy miért? Mert akkor más dolgok foglaltak le. Minden élet szakaszunknak megvannak a maga kis buktatói, a maga ki tanulnivalói. Én mindig kíváncsi természetű ember voltam, már kiskoromtól kezdve, sokszor feltettem a kérdést, hogy MIÉRT? Volt, hogy választ kaptam rá, volt, hogy csak egy noszogatást, vagy esetleg rám se figyeltek. Ahogy nőttem ritkábban, de tudatosabban tettem fel ezt a kis kérdést, és ha tehettem inkább utána jártam magam a válasznak, és csak nagyon utolsó lehetőségként tettem fel a kérdést. Érdekelt minden, leginkább a könyvek. A könyvek birodalmában elmerülni, olyan volt nekem, mint Elvirának vagy Marisnak nézni a tévét, és a romantikus sorozatokat, miközben elfelejti, hogy de nagy szar van körülötte. Egy percnyi boldogság, egy szelet csokoládé, pótszer. Reáldolgokat tanultam, matematikából, fizika, kémia, logika, mindig jó voltam. Bár ugyan szerettem az irodalmat, imádom mind a mai napig a verseket, mégis úgy döntöttem, hogy reálszakra megyek egyetemre. Hogy miért? Mert a kettő plusz kettő mindenkinek négy, de egy fogalmazás, egy irodalmi dolgozat, amíg tetszik az egyik tanárnak, nem biztos, hogy tetszik a másiknak. Legalábbis én így morfondíroztam. Elvégeztem az almérnőkit, mert ezt tudtam esti tagozaton, munka mellett végezni. Szerettem, és elhitettem magammal, hogy úgy van jól, ahogy van. Elvégeztem két év teológiát, még a kezdetek kezdetén, amikor az első vallásoktatók kezdtek kitanulni. De a második év végén megálltam és abbahagytam. Pedig nem szoktam befejezetlen hagyni semmit. De ez nem ment nekem. A dogmánál akadtam el, akkor nem értettem miért taszít annyira, és miért hagyom fel, de ma már tudom, nem az volt az én utam. Katolikusnak születtem és valószínű úgy is, fogok meghalni, mert nem szeretnék vallást váltani. Amikor Angyalnál éltem akkor akartam vallást váltani. Ő unitárius volt, és mi ketten olyan templomba jártunk, ami arról volt híres, hogy két felekezet jár oda minden vasárnap, unitárius és református. Nekünk se volt gond, hogy most melyik misére érünk be, hiszen Angyal mindkét papnéval baráti viszonyt táplált, és rendszeresen jártuk egymás házát. Amikor kijelentettem, hogy én is unitárius akarok lenni, leintett.

/Te csak maradj meg gyermekem annak, aminek születtél, mert a jó Isten tudta, miért van ez így. Különben is tök mindegy, hogy milyen vallásod van, a lényeg azon van, hogy milyen emberré válsz. Odafönt nem a vallásodat fogják számon kérni, hanem a tetteidet. Így aztán feljártam a városba hittanórára, és szépen sorban elsőáldozó, majd bérmálkozó és blablabla. Sok mindent megtanultam Angyaltól. Ő volt az első Mesterem. Hogy ki az én Mesterem? Minden olyan ember, akitől bármit is tanulok, tudva, vagy tudatlan. Igen, vannak dolgok és érzések, amiket úgy hordozunk magunkba, hogy nem is tudjuk, nem figyelünk rá, pedig ott van bennünk. Nem mindig szeretet lény a mesterünk. A tanító bácsim is a mesterem volt, mind amellett, hogy nem szerettem, sőt volt idő, amikor kifejezetten haragudtam rá. Az életben nem mi választjuk meg a mesterünket, mint ahogy a szüleinket sem. Bár azt tartják, hogy a leszületésünk előtt mi választjuk ki a szüleinket. Nem tudom, én mindig úgy éreztem kiskoromban, hogy valami tévedés áldozata vagyok. De lehet, hogy én választottam? Lehet. Mindig a nehezebb utat választottam, nem tudom miért, de valahogy nekem mindig a nehezebb fele jutott. Persze ezért sem hibáztatok senkit, hiszen mondva van, az utat sokféleképpen lehet járni, a választás, pedig a mienk, hiszen Isten, amikor leszülettünk megajándékozott minket a SZABADAKARAT súlyával. Az jut eszembe, hogy van egy bibliai történet, amikor Jézus egy házban van Máriával és Magdolnával és mesél, mint mindig. Amíg Magdolna le van ülve Jézus lábaihoz és hallgatja, hogy miket mesél, addig Mária idegesen jön, megy, és dolgozik, készíti elő a vacsorát, és közben zsörtölődik Magdolnával. Jézus azt mondja, hogy Magdolnának van igaza, mert tudja mi a fontosabb, és arra áldozza idejét, míg Mária a felesleges dolgokra fecséreli azt. Sokáig nem értettem meg ezt a példabeszédet, hiszen, ha egyszer el kell készíteni azt a vacsorát, akkor azt el kell készíteni. Ma már tudom, hogy sokszor töltöttem el az időmet a kevésbé fontos dolgokkal, miközben kicsúszott az idő kezemből és a fontos dolgokra már nem futotta. Néha szeretném, visszafordítani az idő kerekét, de tudom, hogy nem tehetem. Ezért nem is bánkódom a megtörtént dolgokon, hanem azt mondogatom magamban. ÚGY VAN JÓL, AHOGY VAN.

Sokat olvastam egy időben Müller Pétert, de nekem soha nem sikerült az én belső Mesteremmel olyan kapcsolatot kialakítani, mint neki. Hiszek neki, tudom, hogy létezik, de valószínű én még nem vagyok azon a szinten, hogy nekem is működjön. Néha még az imával is gondban vagyok. Az én agyam folyton pörög, ezernyi gondolat száguldozik át rajta, szinte másodperceken, és úgy érzem, nem tudok igazán odafigyelni egyikre sem. Véleményem szerint, amikor az ember imádkozik, egyfajta meditatív állapotba kell, essen, és úgy imádkozzon, hogy akkor, abban a pillanatban csak az létezzen. Én meg a szőke nő, azon veszem észre magam, hogy ima közben egészen máson jár az eszem. Most akkor mit lehet tenni? Újra kezdem és megint és megint, míg az is megtörténhet, hogy szépen belealszom. Így aztán maradnak a napi fohászaim, amik rövidek és velősek…Istenem segíts! Vagy a napi hálaimáim, ami egyszavas, néha ismétlődve…köszönöm, köszönöm, köszönöm. De nem aggódom ezért. Amikor eljön az ideje, azt is megtanulom. Bennem van, tudom, csak valamiért még nem működik.