Beteg vagyok, és szörnyen fáj a fejem, már napok óta lappang bennem a betegség. Olyan anyátlanul, taknyosan és kisírt szemekkel ülök, gubbasztok egymagamban.

Valaki, valaki már igazán elérhetne hozzám is. Egy kis szeretetre, egy kis simogatásra vágyom. Szinte már szégyellem is, hogy mennyire bennem van ez a vágyakozás. Hidegnek kellett volna, szülessek, akkor semmi nem fájna. Végezném a kötelességemet és kész. Istenem, Istenem, taníts meg jól imádkozni, mert nagyon elhagyatott vagyok. Nem imádkozom jól, mert ha jobban imádkoznék, nem érezném magam ennyire magányosnak. A nappalok még csak eltelnek, mert főzők, mosogatok, teszek, veszek, néha még bejön egy- egy munka is, de este, amikor le kell feküdni, és reggel, amikor fel kell kelni, akkor a depresszió mélyen átölel, és alig birok kibontakozni karjai közül. Uram, miért nem küldesz nekem egy jelt, egy szót, egy bármit, hogy tudjam, hogy legalább te velem vagy? Másokat biztatok, másokba próbálok lelket önteni, a szeretetről beszélek, de én még soha nem élhettem át azt a nagy, igazi szerelmet, amiről annyian olyan szépeket tudnak mondani. Én még a csendes kis szerelmet sem tudtam átélni. Lehet, hogy velem van a baj, lehet, hogy nem is tudok szeretni? Vágyom rá, a szívem hasad meg utána, de lehet, hogy nem tudok szeretni. Csak az IMA maradt meg nekem, imádkozom, fohászkodom, hogy legyen erőm mindezt elviselni. Nehéz dolog nagyon nehéz dolog, elválni, még egy rossz házasságból, is, de ennél még nehezebb a mindennapok bizonytalansága. A tudat, hogy senkire, de senkire nem számíthatok. Ez a legnehezebb.