Tudom, hogy már reggel van, hogy fel kell kelnem, mégis még áltatom magam. Félszememmel az órát pásztázom, és közben forognak bennem a gondolatok.

Azt is tudom, hogy minden perc, amit még elodázom a saját életemből van, mégis olyan jól esik a semmit tevés. A Gerle kint újból énekel. Szeretem hallgatni a hangját, szeretek elmélázni, semmire gondolni, csak ülni és várni. Mire várok? Mintha már évezredek óta csak várnék. Nem fontos, hogy mire várok, nem fontos, hogy kire, talán már nem is tudom pontosan, az is lehet, hogy az óta sok minden megváltozott. Egy azonban örök. Maga a várakozás. Eszemben jut egy régi érzés, és már látom magam, ahogyan ülök a vonatállomás peremén és várok. Várom a vonatot, abban reménykedve, hogy amikor megérkezik, akkor leszáll Ő, és én boldogan repesek felé. Igen, érdekes, mert azt már nem tudom, arra már nem emlékszem, hogyan repesek. Mintha itt hirtelen megállt volna az idő… aztán újból és újból ismétli magát. Ülök és várok. Ezek a várakozások megtöltik emlékeimet. Mindegy, hogy hol ülök, mindegy, hogy mire, vagy kire várok, csak ülök és várok. Várom az autóbuszt, a vonatot, a repülőgépet, és várom, hogy majd akkor kiszáll az a Valaki, akire várok. Hihetetlen, hogy mennyi várakozás van az életemben. A Mester azt mondta, ideje átírni ezeket a várakozásokat. De nem tudom, ha igazán azt akarom. Igen, át lehet írni mindent, ki lehet törölni a memóriát, de eljöhet az idő, amikor bánni fogom. Bármennyire fáj, bármennyire szenvedek tőle, az enyém. Ezért ragaszkodom hozzá. Nem akarok felejteni, mindent megbocsátok, mindent elengedek, de nem tudok felejteni. Az emlékek az enyémek. Szépen becsomagolom őket és elteszem agyam legelrejtettebb fiókjában, amiről csak én tudok.

A Gerle énekel, és én lassan megnyugszom. Kinyújtom elgémberedett végtagjaimat, és arra gondolok, ideje felkelni. Istenem hálát adok neked ezért az új napért, és kérlek, fordítsd felém ragyogó orcádat, mert amíg érzem, fogod a kezem, addig bármi nehézséggel meg tudok küzdeni. Még egy utolsó fohász és felkecmeregek az ágyból. A tusoló már egészen felébreszt. A víz tisztára mossa testemet, és ahogy hagyom leperegni a bőrömön, érzem, hogy nem csak a testem tisztul, hanem a gondolataim is. Egy dal jut eszembe, és halkan dúdolni kezdem. Először csak a dallam jön ki belőlem, de mire készen leszek már a szöveg is, lassan kibontakozik.

Apa jut eszembe, elment már dolgozni, de nemsokára hívni fog, hogy megkérdezze, felkeltem. Vegyes érzésekkel vagyok tele. Szeretem őt, és ugyanakkor gyűlölöm is. Annyi fájdalmat tud okozni, és hiába próbálom a tudtára adni, még csak számban sem veszi. Pedig Istenem mennyire szeretem. Csak azt nem tudom mi a nagyobb bennem? A szeretetem vagy a gyűlöletem. Érdekes ugye, talán nem is értenéd meg, miért van mindkét érzés bennem. Sokáig én sem értettem. De attól még ott van, attól még él bennem.

Szeretem, amikor ránézek, és tekintetemmel végigsimítom széles vállait, amikor a meleg szemébe nézek. Szeretem, ahogyan mosolyog, a hangját egyenesen imádom, kivéve, amikor kiabál, vagy amikor gúnyosan hasit belém, mint egy hideg érc. Néha érzem, hogy mennyire vágyom arra, hogy megsimogasson, hogy dédelgessen, de már nem merem mondani, már nem. Volt időszak, amikor az ölébe ültem, és én kezdeményeztem, én simogattam. Volt, hogy visszasimogatott, de legtöbbször csak úgy lelökött magáról, mint aki siet valami más dolgot keresni magának. Nem kérem már évek óta, hogy szeressen engem, csak titkon remélem, ha megmutatom neki, ha bebizonyítom neki milyen csodálatos tudok lenni, akkor, akkor talán… de ki tudja? Ki tudja?

Sokat gondolkozom, tudom, hogy a gondolatok nem mindig vezetnek jóra, de ez az egyetlen, amit magaménak mondhatok, a gondolataim. Most az jár a fejembe, hogy miért van az, ha valakit nem kaphatunk meg akkor az még becsesebb lesz a számunkra. Mi az erősebb bennünk? A megszerzési vágy, vagy az, hogy mások által elfogadott megbecsültek legyünk. Nekem ne mondja senki, hogy van olyan ember, akit nem érdekel a mások véleménye, akinek nem számít semmit a másik. Ha így lenne, akkor valószínű sokan remete életet élve elvonulnánk a világ szeme elől, és éveken keresztül nem érdekelne, hogy a másik vajon hogyan is gondolkozik, vajon miről is álmodozik. Mégis, nem merjük bátran vállalni a saját gondolatainkat.

Negyven év, hosszú, még életben is mondhatom, megéltem már a kenyerem legalább felét. Minden volt már benne. És mégis, most is úgy érzem valami kimaradt. De hogyan magyarázzam, hogyan formáljam szavakban a bennem rejlő érzéseket, ha még gondolatban sem tudom egészen elmondani azt, ami hiányzott az életemből. Talán, ha végig haladok szépen sorjában, talán akkor megfogalmazódik bennem mi az, ami kimaradt az életemből, mi az, ami még ez után kell, hogy bekövetkezzen?

Már gyerekkoromban tudtam, hogy egyszer író leszek, aki olyan könyveket írok, amivel másoknak is segíteni tudok. Na de milyet? Írhatnék regényeket, és azzal szórakoztatom, vagy untatom a kedves olvasómat. Milyen egy jó regény, tettem fel magamban a kérdést. Változó, mert lehet, hogy én szeretem olvasni, de te egyenesen elalszol tőle. Pontosan ez a helyzet, hogy nem lehet minden emberhez egyformán szólni. Pedig én szerettem volna egyszerre szórakoztató, de lenyűgöző is lenni ugyanakkor. Mindent nem kaphatsz meg, minden nem lehetsz, mert ahhoz egy emberöltő nem elég. Majd a következő életedben azt választod, és akkor annak szenteled életed. Mintha nem lenne elég időm, úgy száguldottam végig az életemen, mindent meg akartam tapasztalni, és mégis. Lehet, hogy megtapasztaltam sok mindent, de az is lehet, hogy csak csipegettem, mint egy torkos kisgyerek, aki attól való félelmében, hogy nehogy valamiről is lemaradjon, azon veszi észre magát, hogy tök egyedül van, és mindenről lemaradt. Hűha, ez aztán az igazi döbbenet. Amitől félünk, azt vonzzuk be. Ezért kell szembemennünk a saját félelmeinkkel. Hát igen, az elmélet már egészen jól megy, de a gyakorlaton még sok csiszolni való van.

Az éjszakák néha olyan hatással vannak rám, mint a gyógyír a még nedvező sebre. Amikor a fények kialusznak, amikor lassan a nagy pörgés csitulni kezd, talán akkor a gondolatok is kitisztulnak. Fekszem az ágyamon, és egyetlen kérdés forog körbe-körbe akár egy ringispil.

Milyen egyszerű lenne azt mondani csak egy lány a szomszédból, aki mindig arról álmodozott, hogy amikor felnő nagyon boldog lesz. Soha nem akartam senkinek rosszat tenni, mégis bántottam meg embereket, talán olyanokat legtöbbször, akik nem érdemelték meg. A szomorú az, hogy még bocsánatot sem kértem tőlük, tőle. Már nem volt rá mód. Így aztán magamban hordoztam bűntudatom súlyos terhét és bevonzottam olyan terheket, amiket nem lett volna szabad. Ki érti ezt? A Mester azt mondta, hogy nincsen rossz és nincsen jó, csak vannak történések, események és érzések, amiket vagy jónak vagy, rossznak élünk meg. Minden a fejben dől el. De ha ilyen egyszerű, akkor miért mégis a szenvedés jut nekem?- kérdeztem tőle türelmetlenül.

Gyűlöltem, abban a percben gyűlöltem a Mestert, mert éreztem, hogy igaza van. Gyűlöltem, amiért igaza van.

Nem akarok semmire gondolni, az volna az igazi, ha semmire nem gondolnék. Csak léteznék egyszerűen, vagy ha csak a mindennapok kis dolgai kötnének le. A nagy dolgok csak szenvedést okozhatnak, a nagy dolgok elvesznek.

 

 

Ezek a kérdések keringenek körülöttem. Még a legjobb barátnőm is ezt mondja, hogy nem leszek boldog. Néha úgy érzem, ő is irigy rám, mert hinni merek a boldogságban, mert hinni merek, hogy negyven év után is van remény, van hit, van szeretet és miért is, ne talán még szerelem is.

Figyelem a körülöttem zajló Világot és sokszor szomorú vagyok. Vajon hová lett a hit, vajon hová lett a becsület, vajon hová lett az, hogy törődöm veled, fontos vagy nekem?

Az emberek nagy része boldogtalan. Robotszerűen végzik a munkájukat, és lassan belefásulnak a boldogtalanságba, a kiúttalanságnak tűnő útvesztőjébe. Senki sem hisz már az önzetlen jóba, senki sem hisz már az igazi barátságokban. Vagy igen? Azt hiszem kevés ember van, aki megőrizte naivságát, lelkének tisztaságát és még boldog is tud lenni.

Néha össze kell törni valamit, ha azt akarjuk, hogy más, újabb dolgot építsünk. Elérkeztem életem ama szakaszához, amikor mérlegelnem kell, amikor megméretetik minden szavam minden cselekedetem, és a szerint rendeződik az elkövetkező év, vagy évek.

 

Mi az élet? Sokszor feltettem magamnak ezt a kérdést, de nem tudom még ma, sem ha igazán megkaptam rá a választ. Vannak álmaim, vannak vágyaim, de még azt sem tudom, hogy ezek valóra vállnak vagy sem. Mindenki körülöttem a Vonzás törvényét szajkózza, de tudom, hogy ez nem annyira egyszerű. Igen, hiszek benne, be lehet vonzani egy megálmodott autót, be lehet vonzani egy ruhát, egy jó munkalehetőséget, de vajon egy igazi társat be lehet vonzani? Mert nem akármilyen Társra gondolok, hanem az egyetlen igazi lelkitársamra aki, már évezredek óta hiányzik nekem. Most miért mondom, hogy évezredek, lehet, hogy csak az előző életemben váltam el tőle, lehet, hogy nemsokára újból találkozunk, de mi van, ha nem? Mi van akkor, ha a karmám az, hogy most ebben az életemben ne találkozzak vele? Istenem, csak ezt ne!!!

Amikor valaki megdobogtatja a szívem, rögtön azt kérdezem- ez most ő lesz az? De aztán tudom, hogy talán mégsem, csak kicsit ámítottam magam. Válok. Beadtam már lassan egy honapja a válópert és várom, hogy leteljen az idő, és végre kimondják, hogy igen el vagyunk válva. Mindenki azt mondja, hogy nagyon nehéz lesz. Tudom, hogy nehéz lesz, de azt senki nem tudja, menyire nehéz volt az a húsz év, amíg csak reménykedtem, hogy talán egy napon arra ébred, hogy szeret? Már nem teszem fel a kérdést, hogy miért kellett ennyit várni, már nem teszem fel a kérdést, hogy hol volt az eszem, amikor azt hittem bárkit meg lehet változtatni. Igen, megváltozatni meg lehet, de csak önmagunkat. Az igazi változás bennünk kezdődik el. Nehéz életem volt és sok szenvedést megértem, most mégis hálás vagyok, és azt merem mondani, hogy gazdag életem volt. Hiszem, hogy ezután már csak a jó vár rám, mert elengedtem a kétségeket, elengedtem a fájdalmat és a szomorúságnak sem nyitok már ajtót. Néha még bekopog, néha még siránkozik szívem ajtaja előtt, de én nem akarom beengedni.

Azt mondta a Mester, hogy még a gyerekkorunkat is újra írhatjuk, ha akarjuk. Ahhoz, hogy újraírjam az életem először a régivel, kell elszámolnom magamnak.

Az élet lehet nagyon hosszú és lehet egy perc, csak élni kell tudni. Kellett nekem az a sok fájdalom, kellett hogy lélekben naggyá és erőssé tegyen, de most már nincs szükségem rá. Tulajdonképpen mi is a szükség? Mankó, amikben kapaszkodunk?

Kapaszkodom. Kapaszkodom egy fába, de a karjaimból lassan kimegy az erő. Meg vagyok rémülve. Mi van, ha el kell eresztenem a fát? Hiszen csak a fát ismerem. Mi van, ha zuhanni fogok? Mindennap kötődünk valamihez, valakihez. Reggel felébredek, és lassan átnyúlok az ágyban, hogy megsimogassam, hogy hozzábújhassak, még mielőtt kiszállok az éjszaka melegséget, biztonságot adó ágyamból. Érzem, ahogyan még szinte félálomban morog valamit, talán azt, hogy- jó reggelt kincsem, vagy talán-, ó na csak egy kicsit még hagyj, de már kinyújtja felém karját és átölel. Az ölelés lassan simogatássá alakul át, amíg meg nem találja a kedvenc domborzatait. Akkor megnyugszik, szinte mosolyog. A nyugalom szétárad benne, és átfolyik rám. Ahogy körbeölel, átjárja egész testemet, érzem, hogy a mosoly felszabadul bennem. Aztán arra gondolok, hogy imádkoznom kell. Hálát kell adnom, hogy van ő nekem, hogy szép gyerekeim vannak, hogy mosolyogva tudok menni az emberek közé, még akkor is, amikor a sírás fojtogat. Elmondom hálámat, közben azon agyalok, hogy régebben nem hálát mondtam, hanem könyörgést. Elérhetetlen dolgok, vagy annak tűnő dolgok után könyörögtem. Kérlek Uram, add meg nekem. Aztán már éreztem is, hogy mennyire méltatlan vagyok rá, hogy mennyire távol áll tőlem. Vágytam rá, de nem hittem benne. Aztán felkelek és letusolok, úgy ahogyan már évek óta teszem. Váltó fürdővel, lehet nyár, lehet tél. Utána tornászom, az öt Tibetit, legalábbis én azt hiszem. Közben felmérem magamnak az aznapi teendőimet. Olyan vagyok akár egy komputer. Beprogramoztam saját magamat. Komputer érzelmekkel. Azt mondja Osho, hogy nem kell semmihez kötődni, csak hagyni kell, hogy minden folyón keresztül rajtunk. Minden dolognak, apró kis rezzenésnek örvendeni kell, de ne kötődjünk. Mi van akkor, ha én mégis kötődni akarok? Lehet, hogy pontosan a kötödést akarom megtanulni. Mielőtt véglegesen elengedném kötődni, akarok hozzá. Fogni a kezét, és biztosan tudni, hogy holnap is itt lesz mellettem. Hogy félteni fogom? Tudom, de vállalom, hiszen ez is benne van. A napnak, ha nem volna árnyéka nem is, volna annyira fényes.

A másik, amiről beszélni akartam az a Várakozás. Ez többször rossz, mint jó, mégsem tudom elengedni. Mindig vártam valamit, valakit. Emlékszem lánykoromban sokat vártam a vonatot. A vonat jött, de ő nem mindig érkezett meg. A legtöbbször akkor jött, amikor nem gondoltam rá, amikor nem is vártam. Ez nem volt a legjobb. Szerettem volna felkészülni rá, a lelkemet elékészíteni a fogadására. Az lett volna az igazi. De nem tudtam, mert ahányszor ünneplőbe öltöztettem a lelkem és vártam őt, ő elfelejtett jönni. Sőt azt is elfelejtette, hogy megüzenje, ne várjak rá, mert nem fog jönni. Így aztán megutáltam a várakozást. Nem szeretek várni, mert többnyire rossz emlékeim vannak vele. Talán ha egy napon, olyan valakire várnék, aki mindig eljön, aki nem okoz csalódást, akkor újból megszeretném a várakozást. A várakozás gyönyörét, varázsát? Talán. 

Miért odázunk? Ha egyszer valamit meg kell tenni, miért odázunk? Megfigyeltem magamban, de azt hiszem mindenkivel így van. Ha el kezdek valamit halogatni, akkor egyre nehezebben szánom rá magam, hogy újból nekifogjak és befejezzem azt a feladatot. Nem könnyű írni, de ki mondta, hogy az? Össze kell, szedjem magam, és a gondolataimat, mert eldöntöttem, igenis írni fogok. Kiírom magamból mindazt, ami már évek óta bennem van. A tegnap láttam egy filmet. Szerelmi mámor. Megdöbbentő történet. Egy lányról szól, aki füvel fával, összefekszik abban a reményben, hogy majd csak valaki megszereti és megmenti. Aztán egy szép napon a már amúgy is, haldokló házassága is rámegy, és akkor elmegy egy klinikára, hogy kigyógyuljon a sexmániából, amiben úgymond szenved. Elásott emlékeket vesz elő, és rájön, hogy az egész akkor kezdődött, amikor az apja 5 évesen megerőszakolta. Ez amolyan csendes erőszak, amikor a gyermek nem is sejti, hogy őt nagyon is kihasználják a szeretet zászlaja alatt. Ráébred arra, hogy azért fekszik le férfiakkal, mert azt hiszi, csak így lehet ő szeretetre méltó. A legszomorúbb része az egésznek, hogy amikor a klinikán rajzolnia kell, egy emberi árnyékot rajzol, és azt mondja

Elindulok a boldogság nyomában. Tulajdonképpen egy kicsit mindannyian azt keressük, csak éppen más utakon járunk, más féle módon. Van, aki önzetlenül csak ad és ad és újból ad, de közben elfelejti, hogyan kell tudni kapni is. Van aki, önzően csak kapni tud, sőt akkor fel van háborodva, el van keseredve, ha nem találja meg azt, amire vágyik. Na ez az! A vágyak mindig egy kicsit másabbak, mint a valóság. Van, aki aztán az évek során beleszomorodik, belefásul a csalódásokban és elfalazza magát, nem adok, és nem kapok alapon. Mennyi szomorú sors, mennyi elbaltázott élet… mondtam volna régebben, de ma már tudom… úgy van jól, ahogy van. Ma üres vagyok, senki és semmi nincsen az életemben, de jön valaki, vagy valami és teljesen átlényegül minden. A meglepetések az életnek a sója és borsa, a nélkül lenne csak igazán unalmas életünk.

Álmodom, valahol messze járok, nem is vagyok én, csak egy kislány. Egy kislány, akit régen ismertem, és akit nagyon hamar elfelejtettem. Dúdolok egy éneket, minek dallamát már régen hallottam, el is felejtettem az óta. – Most viszik, most viszik gazdag ember lányát, most viszik, most… és a gondolataim már messze járnak. Gazdagnak érzem magam, és boldogság járja át a lelkem. Látom a palotát, aminek márvány a lépcsője és látom, ahogyan megyek fel rajta és fent mosolyogva várnak, kedves és vidám emberek. Aztán minden megváltozik, mintha a mosoly eltűnne arcukról és látom, ahogyan vicsorgó tekintetükkel majd hogy nem szétszednek, és úgy néznek rám, mintha az egész világ bűnét és rosszát magamra vettem volna fel. Szép sárga ruhám, ami olyan, mint a napfény összekoszolódva szakadtan csüng rajtam, és nem tudom mi az, ami ennyire összemocskolt. Ki érti ezt? Jó akarok lenni, de a játékban csak úgy vehetek részt, ha vállalom én vagyok a gazdag lány. Azt meg csak utóbb tudom meg, hogy a gazdag lánynak ez a sors járja, hogy szemetes kosárban viszik a királyi udvarba. Csak azért mert gazdag lány, azért ő biztosan gonosz és rossz, sőt mi több csúnya is. Tiltakozni akarok, de nem jön ki szó a számon, mert a könnyeim befelé folynak. Soha nem voltam gazdag, akarnám mondani, de tudom, hogy ez senkit nem érdekel, miért akkor most is én kapom ezt a szerepet, de tudom, hogy ez sem érdekel senkit. Aztán csend és nyugalom ölel körül, már nem számit, hogy mi vagyok, csak megyek a körben, fogjuk egymás kezét és énekelünk. Senki sem látja, hogy közben én már a körön kívül ülök, valahol egy fa tetején és onnan nézem, hogyan veszekednek, meg civakodnak egymással.

Nézem őket, de nem érzek semmit, sem örömet, sem szánalmat, csak nézem őket, mint ahogyan kémia órán szokta nézni Peti a kémcsövet, kicsit kételkedve, kicsit kíváncsian, de nem nagy izgalommal. Az izgalom valahol elmaradt.

Echard azt mondja, ne gondolkozzak annyit, ne agyaljak, csak éljem át a most varázsát. De én nem tudok így élni. Hogyan is tudok élni? Egyáltalán tudok élni? Egész életemben valamire vártam. A múltamat sirattam a jövőben, pedig reménykedtem. Talán nagy hiba volt, folytonos illúziókban élni. A tökéletesre vágytam, de most már belátom nincsen tökéletes. A világ attól olyan tökéletes és szép, hogy minden benne tökéletlen. Egyszerre van rend és rendetlenség, egyszerre tűnik úgy, hogy minden tökéletes, amikor a másik percben rád zúdul a tökéletlenség.

A gyermekkorom szomorú volt. Többnyire egyedül voltam, soha nem tudtam senkinek megfogni a kezét. Sokat hányódtam, és azok az évek mélyen belém vésődtek. Mégis, ha jobban belegondolok, nem volt olyan rossz. Minden rossz mellett ott volt a jó, csak észre kellett venni, vagy egyszerűen megteremteni. Érdekes ez az örökös ellentmondás. Akkor most boldog vagyok, vagy boldogtalan?

Regényt akartam írni, de úgy látom nem az lett belőle, naplót írok, de mégis ez nem egy napló. Talán az ezer egy éjszakája és nappala? Talán. Elindulok most negyven év után, hogy megkeressem a boldogságot. De hiszen egész életemben ezt kerestem! Mi volt az oka, hogy mindig csak reméltem, hogy megtalálom? Talán nem jó helyen kerestem? Talán nem jó módszerrel kutattam? Ki tudná ezt nekem elmondani? Adok magamnak ezer nappalt és ezer éjszakát, és akkor talán megfejtem a nagy TITKOT. Nem másnak, nem akarok én már senkinek sem bizonyítani semmit. Volt idő, amikor másnak éltem, másnak akartam bizonyítani, hogy milyen is vagyok én tulajdonképpen. Az egyetlen, aki most nagyon érdekel az önmagam, vagyok. A teljes valómban, testestül lelkestül, szőröstül, ahogyan mondaná a székely barátom.

Meg akarom találni az igazi önvalómat, vagy ahogyan Tamási fogalmazná meg, jó volna tudni, hogy mi célból vagyok itt e világban? Kiengedem magamból álmaimat, vágyaimat, hogy többet ne repesszék szét a mellkasomat. Kiengedem őket, mint valami rabságban sorvadó madarakat.

A MESTER- Azt mondják, hogy amikor a tanítvány felkészült, akkor megjelenik a Mester is. Vagy azt mondjuk, hogy az életünk véletlenek sorozatából áll, vagy egyszerűen azt állítjuk, hogy nincsenek véletlenek. Én rád hagyom kedves olvasó, döntsd el te, hogyan legyen, inkább elmesélem, hogyan lépett be az életemben a Mester. Kellemes őszi nap volt, E mondta, hogy délután előadásra fog menni, és ha van rá kedvem, vele tarthatnék. Már nagyon unom a bemutatókról szóló előadásokat, mindenki valamit el akar adni nekem, és mindenki jobban tudja mi is jó nekem.

- Ha ezt a terméket megveszed, és ha még forgalmazni is fogod, csodás életnek nézel elébe! Nem akarok termékfüggő lenni és LMLben sem akarok többet gondolkozni, tudom, hogy van benne jó és van benne rossz, de nem akarom, hogy ilyenfajta agymosáson vegyek mindig részt, és úgy kezdjek el bólogatni, mint a kommunista világban a Moszkvics hátán a kiskutyák. Emlékeztek a kocsi hátsó felébe sokszor lehetett látni két kiskutyát egymás mellett a fejük eléggé mobil volt, mert ahogy ment a kocsi ők meg csak úgy bologatak, mintha arra lettek volna betanítva, hogy milyen csodás így minden. De ezt akkor el lehetett, fogadni, mert az aranykorban igenis mindenki csak bólogatni tudott, és ez már olyan elfogadott volt, sőt szinte kötelességszerű, de most amióta demokrácia van, hát mindenki kimondja, amit csak gondol. Na igen, kimondani most ki lehet, de attól még semmi sem változott. Most is ugyanúgy, mint akkor vannak kivételesek és vannak egyeskék és ketteskék, aztán van a tömeg, ami csak arra jó, hogy tapsoljon, meg bólogasson. Kenyeret és cirkuszt a népnek, és akkor bármit tehetsz velük. Ez valahogy a romai kor óta sem változott, a kenyér igaz másabb lett, egyre mesterségesebb, egyre inkább a szivacshoz hasonló, a cirkusz meg, hát a cirkusz az a régi, csak most egészen más a díszlet. De térjek csak vissza a mostra. Mondtam E.nek, hogy eljövök vele arra az előadásra. Nagydologra nem számítottam, arra gondoltam megvárom, miről beszél, és ha úgy érzem, hogy szimpatikus akkor majd meglátjuk. Már nem emlékszem miről beszélt, de úgy döntöttem, hogy járni fogok a kurzusaira. Volt benne valami. Ugyan a hibáit is láttam, de valahogy nem is zavart olyan nagyon. Magabiztos volt, és nagyon tudta, mit is akar, volt benne egy kis felsőbbrendűség érzet is, de engem ez sem zavart. Kíváncsi voltam rá, hogy mit is fog nekem újat mondani?

 

Itt megszakadt, mert hirtelen újból reggel lett. Különös álom, álmok, de nem gondolkozom rajtuk, csak engedem őket, hadd szálljanak tova.

Ki érti ezt?