Kedves Naplóm, kedves ismeretlen, aki olvasód a naplómat. Ma azon gondolkodtam el, hogy mi értelme az egésznek? Van értelme, annak, hogy ide írok? Van értelme, hogy gondolataimat megosztom veled? Rég nem írtam, pedig mindennap megfogalmazódott bennem a mondani való. Nincs egyebem csak a szavak, de jól esik arra gondolni, hogy azokkal tudok bánni, azok az én értékeim. A szavak arra valók, hogy kimondjuk, leírjuk, aztán csak reménykedjünk azon, hogy valaki meghalja, valaki elolvassa. Kérdem én, mi értelme van a szavaknak, ha senki sem olvassa, ha senki sem hallja, ha senki sem használja?

Egy kicsit úgy van ez mindennel. Amit az ember nem használ, az értelmetlenné válik, elsenyved, elpenészedik, elhal. Legyen az egy régi félrerakott ruha, vagy érzelem, érzés vagy akár az egyik szervünk. Nem tudom, mennyire tudsz követni, de így szokott lenni velem, amikor túl sok bennem a gondolat. Egyszerre akar mind előtörni, aztán lehet, hogy lesz az egészből egy sűrű egyveleg. De nem fogom újra írni, nem fogom gyönyörűen megfogalmazni, mert pontosan ezt akarom veled éreztetni, ma ilyen vagyok, Egy sűrű egyveleg. Nem panaszkodom, mert megfogadtam, hogy nem panaszkodom. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem történtek az elmúlt napokban olyan dolgok, amiért sírtam, vagy esetleg sírnom kellett volna. De igen, történtek, mindig történnek. Két embert ugyan az életemből kiengedtem, de úgy látszik a problémák máshol sűrűsödnek akkor. Az Exem már nem tud megérinteni. Sem, jól sem rosszul. Meséltem neked, hogy volt olyan, hogy kívülről szemléltem a saját testemet? Néztem, ahogyan reagál a test bizonyos érzésekre, de közben csak szemlélő voltam. Nem éreztem se jót sem rosszat, sem, örömet sem bánatot, csak egyszerűen voltam. Valami ilyenfajta érzéssel nézem mostanában az Exemet. Néha ugyan elszomorító látvány tud lenni, látom, ahogyan kínlódik, ahogyan nem kapja a helyét az új életében, de nem tudok reagálni. Lehet, hogy mégis boszorkány vagyok? Egy érzéstelen boszorkány. Segítenék ugyan neki, de meg sem próbálom, mert tudom, visszautasítana, hiszen még ott tart, hogy mindenért én vagyok a hibás. De nekem ez már nem a problémám. Az én gondom inkább Okoska. Valahogy úgy történnek a dolgok, hogy mindennap történik valami. Na ez aztán a helyes mondat. Ez a valami lehet jó dolog, de a legtöbbször inkább rossz. Lehet, hogy túl sokat aggódom? Lehet. De, Okoskámmal nem tudok olyan lenni, mint Ex-el. Nem tudom elengedni a kezét, hogy hadd történjen az ami, hiszen felelősnek érzem magam érte. Felelősnek érzem magam, hogy néha visszarángassam őt a szabályok közé, ahonnan minduntalan kikívánkozik. A héten meg is vertem. Nagyon. Nem vagyok rá büszke, sőt egyenesen szégyellem, hogy ezt kellett tennem, de megtettem. Nem azért vertem meg, mert lógott az iskolából, se nem azért, mert elhagyta valahol a táskáját, se nem azért, mert megint cigaretta szaga volt, hanem azért, mert állt szemben velem és úgy hazudott, mint a vízfolyás. Mindenre kitalál valamit, és azt szemrebbenés nélkül elém tálalja. Akkor felhívott az osztályfőnök és elmondta, hogy mi történt.

No, erre aztán elborult az agyam. Úgy megkentem, vagy megraktam, ahogyan az elő van írva. Akkor fogta a füzetét és szépen visszament az órákra. Valahányszor veszekedünk, vagy csak vitázunk, utána förtelmesen érzem magam. Mintha kihúzna belőlem az élete energiát. Most, hogy meg is vertem, még szarabbul éreztem magam. Nem a sírás, hanem a düh fojtogatott, a tehetetlenség dühe. Ilyenkor az ima szokott segíteni. Elévettem a rózsafüzéremet és mondogatni kezdtem. Az agyam eleinte nem ott állt, de a folytonos ismétlés után egy kicsit kezdtem megnyugodni. Olyan ez, mint egy mantra éneklés. Van egy bizonyos varázsa. Egy idő után lecsillapodik az elme, és ha hiszed, ha nem az imának van ereje. Nálam legalábbis be szokott válni. Ha más nem, hát megnyugszom és utána, már elviselhetőbbnek látom az életet. Amikor hazaért, leült az ágyra és súrolta a vállát. Gondolom, megüthettem ott.

-Sajnálom, hogy megütöttelek, de ha még egyszer ilyet teszel, megint meg fogom tenni. Inkább én kárhozzam el, mint te.

- Ne búsulj Anya, nem fogsz a pokolra jutni, én voltam a hibás.

- Nem fogok fiam, mert néha már ott vagyok.

De meg sem kottyan neki ez az eset. Megmondtam szépen, hogy este nyolckor itthon a helye. Erre tegnap már elmúlt kilenc óra és ő még sehol sincs. Már halára idegeskedtem magam. Mit tegyek, kihez forduljak segítségért? Tíz után felhívtam Exet. Mondtam neki, hogy még nincsen itthon.

Már bántam azt, hogy hívtam. Gondoltam megvárom, tizenegyet, s ha akkor se jön, elmegyek keresni. Arra gondoltam, kit tudnék hívni, aki nem haragszik, hogy ilyenkor hívom, és ki az, akit meg tudok kérni, hogy jöjjön el velem keresni az én Okoskámat?

Beállított Ex hozzám, csupa negatív volt, csupa fölény. Aztán megfordult, és elment.

Gondoltam várok még tizenegyig, aztán elindulok, valahol megkeresem. Felhívtam a barátait, akiknek a számát tudtam, de nem volt sehol. Valami új barát lehet a közön. Tudtam, körülbelül hol keressem, de ilyenkor mégis hol lehet? Megint leültem imádkozni. Az agyam úgy cikázott, mint a villám, gondolataim káosza között mormoltam a Miatyánkat, de felére se tudtam odafigyelni, mégis, egy idő után mintha megnyugodtam volna. Arra gondoltam, mindannyian Isten kezébe vagyunk. Ami pedig történik az nem véletlen. Ez a tudat nyugtatott meg valamennyire. Akkor megérkezett. Mint aki jól végezte dolgát úgy jött be. Felhívtam az apját, hogy megjött, és ne nyugtalankodjék. Okoska haragudott rám, hogy mért szóltam az apjának.

Nos ilyen történeteim vannak. De nem csak ez. Vannak azért jó dolgok is. Ott van, például a film, amit megnéztem. A mátrix. Amikor még a legelején reklámozták, nem érdekelt. Mert a reklámban csak azt láttam, ahogy a szörnyek ölik egymást, meg piff-puff. Utálom a verekedős filmeket. Nem szeretem nézni azt, amikor csak agresszivitás van valamiben. Azonban belenézve Gécy Gábor előadásában, rájöttem, hogy a Mátrix ennél azért több. Nos megnéztem, és igen, ennél azért több, jóval több.

A világ egy folytonos REND és RENDETLENSÉG, KÁOSZ és HARMÓNIA egyvelege. Figyeld csak meg. Amikor túl nagy a rend a szobádban, mintha a nemlétezés fogalmát hozná, akkor előveszel egy könyvet, egy ruhát, vagy bármit, és lazán megtöröd a rendet. Amikor meg akkora kupi van a házadban, akkor meg az dühít fel, mert úgy érzed, belefulladsz a rendetlenségedben. Ugyanez van a harmóniával is. Mindig a harmóniára vágyom, a szeretetre, a békére, de ha elérném, hogy már ne vágyak semmire, az maga lenne a halál. Hát nem érted? Az ÚT a fontos. A jelen, amit éppen teszel, vagy nem teszel. Mint az élet kereke. Egyszer lent, egyszer fent. De soha nem lehet csak fent, vagy csak lent. Együtt működik az egész. Akkor ez azt jelenti, hogy az ördögnek is helye van? Hogy rá is szükség van? Hihetetlen, de így van. Amikor a jó már nem tud tanítani, akkor a rossz mégis előre mozdít. Amíg a rosszat meg nem tapasztaltad, a jót sem érzékeled, nem mérheted fel, mert nincs viszonyításod. Minden a viszonyításon alapszik.

Néha arra gondolok, ha nem volnának vágyaim, nem szenvednék annyit. Ha nem volnának vágyaim, talán boldogabb lennék. Erre mi történik? Megtalálom egy mondatban a választ.