Megint eltelt egy nap, sokat nem tettem ma, még a kötelező dolgokat is eluntam, vagy csak ímmel-ámmal tettem a dolgom. Olyan sekedvem volt. Aztán arra gondoltam, ideje jó kedvem legyen. A legjobb módszer a jókedv teremtéséhez, a tánc és a zene. Eldöntöttem, hogy el fogok menni táncot tanulni. Nem akármilyen táncot, hanem… na jól fogózkodj meg. Hastáncot fogok tanulni. Képzeld el, milyen szexis tánc. Ha majd találkozunk, ellejtem neked egy nagyon lenge ruhába. Addig remélem még egy jó pár kilót, leadok magamról, és olyan csinos leszek, hogy csak, na. Nem mintha most nem érezném magam csinosnak, de mostanában túl sokat vigasztaltam magam csokival meg egyéb nyalánksággal.

Beírtam régebbi naplóbejegyzéseket. Kicsit ez összekuszálta a gondolatmenetet, de olyan az egész, mint az ősrobbanás. Miután szanaszét robban, újból egybe akar formálódni. Miért írtam azt a blogot, házasságom utolsó három évében? Mert abba menekültem, mert sehová nem tudtam leírni egy sort, anélkül, hogy meg ne nézte volna, ki ne nyomtatta volna. Nevetségesen paranojás lett, az utolsó időkben. Úgy bánt velem, mintha én a birtokos tulajdona, egy értékes tárgy lettem volna. Mintha ő minden felett rendelkezett volna. Nagyon haragudtam rá. Ma már nem haragszom. Rájöttem arra, hogy minden fájdalom, amit okozott nekem, az épülésemre szolgált, és hogy azért történt mindez, mert valahol behódoltam neki, megengedtem, hogy így bánjon velem. Az mindegy, hogy azt gondoltam, majd megváltozik, a mindegy, hogy feltettem magamnak a szemellenzőt, és mentem előre, mint a vak ló. Addig voltam ebben az áldatlan állapotban, amíg meg nem untam, amíg éreztem, hogy kész vége. Végérvényesen vége. Most is naponta hívogat, mindenféle ürügyet kitalál, de már nem idegesít. Már nem kell, bujkáljak, nem kell, szégyelljem a gondolataimét, vágyaimat. Ma már fel tudom vállalni magam olyannak amilyen, vagyok. Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, tudom, hogy még sokat kell, fejlődjek, tudom, hogy néha kész katasztrófa tudok lenni, de lassan kezdem visszanyerni a lelkem nyugalmát, az igazi harmóniát, ami az éltető erőm. És ez maga a boldogság. Újból tudok hinni és reménykedni. Bár néha még türelmetlen vagyok, bár néha még síratom a múltat, azért többnyire a mostra összpontosítok, és hálás vagyok minden egyes percért. Imádkozom minden nap, néha még többször is. Arra kérem az Urat, hogy adjon nekem erőt a megpróbáltatásokhoz, türelmet a gyerekeimhez, és hitet ahhoz, hogy élni tudjak, és reménykedni. Ameddig reményem van, addig még semmi sincs veszve.

Hullámzik az élet, mert nem vagyok egyesül, mert sok féle hatás van, ami engem is érint. Az egész föld egybe van fonódva. Minden egyes rezgés minden egyes embert elér, még akkor is, ha nem veszi észre. Olyan ez, mint a víz, amiben követ dobnak. Bárhol is vagy, a hullám előbb vagy utóbb rád is hat. Látom ezt magamon, látom a gyerekeimen, és látom a körülöttem levő Világot. Nem tudom azt mondani, hogy nem érdekel, nem tudom azt mondani, hogy lepereg rólam, mert láncszerű minden. Hiába vagyok én happy mindig, mert az csak képmutatás. Az igazi boldogságot, csak együtt lehet elérni. Ezért van az, hogy arra vágyom, legyen egy társam. Ha van egy fantasztikus társam, már ketten vagyunk, és kettő több mint egy. De a társ és a gyerekek együtt alkotják a családot, és a nagyobb családban odatartoznak a nagymamák, unokatestvérek és mindazok, akikkel szorosabb vagy tágabb kapcsolat fűz össze. A barátok is fontosak, a szomszédok, az ismerősök, és a többi embertársaink, akik nap, mint nap elmennek mellettünk és talán nem is, gondolunk rájuk. Még akkor is hatással vannak ránk. Hatással vannak a távoli hírek is, ha jó hír örvendezünk, ha rossz, elszomorodunk, mint ahogy szörnyülködünk azon, amikor valahol földrengés, cunami, meg egyéb bajok vannak. Néha úgy képzelem el az egész Földet, mint egy nagy légző és érző lény lenne. Egy nagy érző lény, akire minden egyes ember rezdülése hatással van. Még a gondolataink is. Felelősséggel tartozunk az utolsó hangyáért is, amit valaha eltapostunk. Felelősséggel tartozunk a szeretetlenségben eltöltött évekért. Felelősek vagyunk a felelőtlenül elmondott, kigondolt, vagy cselekedett dolgokért. Mert mindanyunkat összeköt egy láthatatlan kis ezüst, száll, akár abban a mesében, amit régebben meséltem neked. Emlékszel?