Az ember elképzel egyet, aztán egészen már történik vele. Szeretek írni, nagyon szeretek, de nem elég csak szeretni. Néha kétségek gyötörnek, hogy van értelme annak, hogy írok? Aztán azzal vigasztalom magam, hogy ha csak azért írok, hogy jobban érezzem magam, már akkor is megérte. Nagy fába vágtam a fejszét, de szeretem a kiivásokat. Néha szeretném tudni, hogy aki olvassa soraimat, hogyan gondolkozik. Ott van az egyik komentezőm, aki csak annyit írt be, hogy Anyád. Ezt most, hogy lehet értelmezni? Lehet akár egy káromkodás, vagy fél káromkodás, de lehet egy félbeszakadt gondolat is. Az is lehet, hogy nem is nekem szól, hanem másnak. Lehet, hogy ismer a kedves ismeretlen, bár ezt azért kétlem. Erről a blogomról csak egyetlen ismerősömnek szóltam, de ő már nem hiszem, hogy olvassa. Neki teljesen érdektelen vagyok. Az ember, pedig az érdektelen dolgokat nem szokta olvasni. Régebbi írásaimból is betettem egy jó párat, mert arra gondoltam, így teljes a kép. Nemcsak anya vagyok, nemcsak nő és nemcsak barát, esetleg kolléga. Nemcsak magamról írok, a környezetem is fontos, a gyerekeim viselkedése, a párkapcsolati gondjaim, amikkel küzdök. Bár mostanában nincsen semmilyen féle párkapcsolati gondom, mert egyszerűen nincsen semmilyen párkapcsolatom. De ez nem jó, hiszen az ember társas lénynek született.

-neked kellett elválni- mondaná erre Exem. Nem bánom, ezt meg kellett tennem. Én nem hiszek abba, hogy jó a rosszal, vagy rosszabb a rossz nélkül. A rossz az rossz, és kár fokozni, vagy ragozni. Úgy van jól, ahogy van.