Néztem egy filmet, és ha egyéb nem is egy mondat megmaradt bennem a filmből.

Tele van az élet elutasítással. Hiába szépítjük a dolgot, vagy mi utasítunk el, vagy minket utasítanak el. Vonzás, taszítás, ha lerövidítenénk így is, lehetne mondani. Annyi elutasításban volt részem az életem folyamán, hogy ha meg kéne számolni, inkább az elfogadásokat venném, mert az megszámolható. Ma igazi boszorkány voltam. Kinek hazudok? Magamnak? Hihetetlen, hogy mennyire tudunk csalni. Ok, elfogadtam, azt, hogy másoknak hazudok, hogy megjátszom magam, de legalább azzal vigasztaltam magam, hogy magamhoz legalább őszinte leszek, magamnak többet nem hazudok. Erre mit teszek? Képmutatóskodom. Péntek, nagypéntek, és én eldöntöm, hogy böjtölni fogok. Nem eszem egész nap semmit, csak vizet iszom. Kínkeservesen meg is állom egészen este hétig, amikor megérkezik a tányér süti, amit rendeltem. Akkor kezdődik el.

Hihetetlen. Ha egész nap nem eszek semmit, akkor sincsen semmi gond, de ha ezt el is döntöm, akkor márkisért az ördög, és bennem van, most milyen jó volna egy kis süti, meg egy kis leves, meg jaj, de finom ez a kenyér, csak éppen megkóstolni kéne.

És a hazugságom ára az lett, hogy belaktam sütivel, majd a kenyeret is megkóstoltam, és a többi, és a többi, most pedig itt ülök, és úgy érzem magam, mint egy dagadt pók, aki mindjárt kihasad.

Tudtad, hogy a torkosság is bűn? Nos most itt ülök és vezekelek, mert nagyon rosszul vagyok.

Nos nem filozok, de az jutott eszembe, és már nem először, hogy ebben az országban semmi sem úgy működik, ahogyan kellene működjön. Miért nem működik minden jól, vagy legalábbis tűrhetően? Mert elfelejtjük a legfontosabbat, hogy felelősséggel tartozunk. Felelősséggel tartozunk a szüleinknek, a gyerekeinknek, a társunknak, a rokonoknak, a barátoknak, az ismerősöknek, tanároknak, és minden egyes embernek, akivel nap, mint nap találkozunk. Sőt ha tovább ragozhatom, felelősséggel tartozunk a megnem született gyermekeinknek is. De ameddig ezt az alaptörvényt meg nem tanuljuk, addig egymás nyakára taposunk. Erről jut eszemben egy vicc, ami valóban érzékelteti a lehetőségeket.

Nem is vicc, inkább olyan kis mese.

Meghal egy ember, és eljut Szent Péterhez, aki a kapuban állva megkérdi tőle.

Szent Péter megfogta, és bevitte őt egy óriási nagy helyiségben, ahol a terem közepében, egy nagy üstben finomabbnál, finomabb ételek fortyogtak. A helyiség tele volt finom illatokkal, az üst körül mégis csont sovány emberek járkáltak és érdekes módon a karjuk helyében hosszúnyelű kanalak voltak. Ezek a kanalak annyira hosszúnyelűek voltak, hogy sehogy sem tudták a szájukhoz vinni az ételt. Így aztán éheztek és sírtak a sok finomság mellett. Az ember elszörnyülködött, aztán Péterhez fordult.

Péter egy új terembe vitte őt, ami pontos mása volt az előzőnek, az embereknek ugyancsak karok helyett hosszú nyelű kanalak voltak testükhöz nőve, mégis egészen más kép fogadta az embert. Mindenki nyugodt és elégedett, mindenki kövér és boldog volt.

Az ember akkor megértette, hogy nem az a legfontosabb, hogy a szabályokat betartsuk, hanem az, hogy amit adsz, azt kapsz, és senki sem különálló sziget, mert valahol a tenger alatt is, de összeköt minket egy földrész, vagy egy ezüstfonal.

Ott van például a kocsik problémája. Igen, mert már lassan problémává kezdte kinőni magát. Egyre több az autó, de egyre kevesebb a parkoló hely. Amíg a németeknél, pontosan eltervezett rendszer szerint építkeznek, addig mi össze vissza, ki hogy éri alapon bontunk és építünk. Akkor káosz és rumli kezdett lenni mindenütt, hogy néha fáj a szemem, amikor a gombamód kinövő házakat látom. Az mind szép és jó, hogy építkezünk, de ahogyan, az egyenesen elképesztő. Ki ahogy akarja. Van, aki frontra épít, a szomszéd meg a kert végébe, vagy éppen a közepébe. Na és ki, amit csak kitalál. Sokszor már úgy érzem Aliz csoda országában járok, ahol mindegy, hogy az ablakok fejjel lefelé nyílnak, vagy a vörös ötvözi a lilát. A formájuk a színűk, a tervezésük, mind, mind pancser munka.

Elmondom, hogy szokott történni. Megvesznek egy telket, hogy építsenek egy házat. Ez eddig minden rendben, de amikor tervezni kezdik a házat, akkor jön az igazi gubanc.

Az első terv egy kis takaros ház. Nappali, háló és esetleg dolgozó, takaros fürdő, konyha és kész. De aztán eszünkbe jut, hogy de mi lesz, ha vendégek jönnek, úgy hogy építsünk egy kis manzárdot, ahol lehet még két szoba és egy fürdő. No de legyen egy pince is meg legye garázs, meg egy kis műhely, ahol teszünk, veszünk, mert ki tudja?

Aztán a nappali olyan nagyra sikerül, hogy felül már akkora hely van, hogy egyenesen öt szoba lesz belőle, akkor meg még egy fürdő hadd kerüljön bele. Aztán a pince is akkora lesz, hogy kettő vagy akár hárommá kell osztani, meg a garázs fölé legyen már egy saját kondi terem. Mintha sokszor fel is használnánk. Nem baj, valami majd kialakul. És lassan úgy járunk, mint a Horváth versbe, hogy már a ház a fontos és nem mi, és gürizünk lelkünk szakadtából, hogy azt az óriásra puffadt házat valahogy befejezzük. Szinte beleöregedünk, amíg befejezzük, rámegy az egészségünk, a sok nyaralási pénzünk, meg a takarékosság. Nem baj, mert ha meglesz a ház, akkor majd másképp lesz. És nem. A szörnyű az, hogy amikor végre készen van a ház, akkor rádöbbenünk, hogy akkora, hogy soha nem tudjuk kimelegíteni, mert ha meg engedjük a meleget, akkor meg a gázszámlában döglünk bele, és alig fejezzük be a takarítást az egyik sarkába, máris kezdhetjük a másik felét, és hadd tovább ne is soroljam, adó, költségek, blablabla.  Közben telik az idő, a sok éven keresztül felgyűlt feszültség oda vezet, hogy külön szobában alszunk, és egy nap arra ébredünk, hogy két idegen lakik egy óriási házban, de a boldogság rég elköltözött valahová máshová. Talán egy kisebb házikóba, ahol több meleg és több kacagás van.

Kicsit elkalandoztam, de bizony, bizony, nem egy olyan családot ismerek, hadd ne mondjak falunevet, vagy helységnevet, ahol felépült a nagyház, és a pinceszobában élik le az életet, a felső szobákba csak takarítani járnak. De azt is minek? Hogy mások lássák, milyen gazdagok vagyunk? Ez is egy önbecsapás, ez is egy nagy HAZUGSÁG.