Az élet nem habos torta. Ez néha jó, és néha rossz. Mert képzeld csak el, milyen lenne, ha mindennap habos tortát kéne, zabálj? Igaz, igaz, hogy édes szájú vagyok, szeretem a finom süteményeket, de ha mindennap habos tortát kéne egyek, akkor egy idő után nagyon megutálnám, és azt hiszem, kiülne rám a csömör.

Visszaolvastam régi bejegyzéseimet, és azon méláztam el, hogy milyen ingadozó az élet. Hol lent, hol fent, hol nagyon jó, hol nagyon szar. SZAR, milyen rusnya szó, nem illik ilyent papírra vetni, szokta kiírni a helyesírás, javítom. Na és? Nem mindig az van, amit illik, nem mindig az van, ami jó. Amikor az élet nagyon pofán vág, és orra bukunk, akkor mondjam azt, hogy bocsánat de nem jár engem így pofán vágni. Ki nem szarja le? Ugyan kit érdekel, hogy én fel vagyok háborodva? Az élet nem habos torta, hét napból csak egy van vasárnap, de néha még az is szürke hétköznappá válik, amikor egész nap elmaradt dolgaimat pótolom, mosok, főzők, mosogatok, meg takarítok. Ki nincs így vele? Sokan vagyunk, akik ugyanebbe a cipőbe járunk, és bár vasárnap ünnepi ebédre terítünk, amikor leülök, magamban arra gondolok, legyen már hétfő, mert azt jobban viselem.

A vasárnapot az Úr azért adta nekünk, hogy megpihenjünk benne. De ha nem tudok pihenni, ha akkor is munkám van, mert, nincs aki, levegye a vállamról a feladatokat, akkor már nem is kívánom a vasárnapot. Szeretek én is lazítani, elmenni, kirándulni, nagyokat sétálni, ha van kivel. Nem muszáj az a párom legyen, én egy jó baráttal, barátnővel is szívesen sétálok, de vasárnap mindenki a családjával van. A fiaim kamaszok, már nagyok. Hiába ragaszkodom, hogy ebédre legyenek itthon, és együtt együnk, amikor elmennek kirándulni, akár este jönnek haza. Tudom, hogy most ezt a korukat élik. Nem várom, hogy velem menjenek kirándulni, nem várom, hogy értem hazajöjjenek, ha éppen az erdőben, vagy más szórakozó helyen vannak. Így aztán nekiállok és füzük, majd elmosogatok, és megterítek magamnak egyedül. De azért is ünnepi asztalt terítek. Két tányért teszek az asztalra, szalvétát és gyertyát gyújtok. Elmondom a hálaimámat és eszek egyedül. Egyedül vagyok, de nem vagyok magányos. Jól el vagyok a gondolataimmal. Tudok magammal beszélgetni. Amikor majd itt leszel velem, akkor veled fogok.

Szavak, szavak, szavak. Egyetlen gazdagságom, a szavak. Szeretem őket. Formálom, őket, játszom velük, akár egy boszorkány.

Ma reggel azzal a gondolattal ébredtem fel, hogy már megint te győztél Uram. Már megint neked van igazad, és bár sokat lázadok, tudom, hogy Te vagy az, aki örökkévaló vagy. Jézusnak is voltak percei, amikor úgy érezte, hogy elhagytad. Akkor én kicsi és senki, hogyan ne érezném, hogy elhagytál engem. Néha a kétségek gyötörnek. Ha csak egy mustármagnyi hitem is lenne, hegyeket mozdíthatnék meg. Néha érzem, hogy működik, ahogyan Meme is szokta mondogatni, máskor meg semmi sem úgy megy, ahogyan szeretném.

Lázadok, lázong bennem az én, mert tudja, hogy egy napon meg fog halni, és fél. Félelemmel van tele. De aztán megnyugszik, mert tudja, hogy van valaki, aki vigyázz rá, aki a tenyerén hordozza. Pénteken azonban Uram leejtettél a tenyeredből, és nagyon rossz volt. Éreztem, elpusztulok. Azt hittem a gödör alján vagyok, azt hittem lejjebb már nem kerülök, erre megomlott alattam a föld, és én csak zuhantam, vég nélkül zuhantam.

Gyermekkoromból visszatérő álmom egyike az, hogy zuhanok. Mintha én egy kis pont lennék, akár egy bogár, és zuhanok a nagy semmiben, vagy akár egy ládában, mert az oldala olyan mintha egy láda falai lennének. Az érdekes benne, hogy soha nem álmodom, amikor csattanok az alján, amikor leérek, hanem csak azt, hogy egyre mélyebben zuhanok. Ilyenkor görcsös félelmet érzek, és elkeseredett vagyok, és ijedt. A sehova se tarozás érzése ölel magához, és nagyon rossz. Aztán vége. Vagy felébredek, vagy más álomba kezd az elme, vagy néma sötétség, és tovább nem emlékszem.

Az élet nem habostorta. Nem is kell torta, legyen, de lehetne friss meleg kenyér, jóízű meleg kenyér. De van úgy hogy még az se.

Okoskám nézett rám nagy kék szemeivel.

Istenem mennyire szeretem ezt a huncut kölyköt! Talán azért is fáj annyira minden bosszantása, talán azért is féltem úgy. Amikor rám néz, látom, ahogyan felmér, próbál a lelkemben látni.

-Anya mostanában mintha más vagy.

-Milyen vagyok? Miért lennék más?

-Annyit imádkozol, olyan hivő lettél.

-Nem kicsim, régebb is ez voltam, de talán most jobban el vagyok keseredve.

-Persze, tudom, miattam.

-Nemcsak miattad, úgy álltalába, kicsit nehezebb kezdett lenni az élet.

-És ez most mindig így lesz?

-Nem kicsim, ez is meg fog változni.

-Hát remélem is, mert már nagyon unom, hogy mindenre azt mondod, hogy NEM, vagy hogy, NINCS.

Elgondolkoztam ezen. Valóban ennyire gáz lenne velem? Nem is mondom mindenre, hogy nem, hiszen próbálok azért mindent megteremteni. De Okoska szeret követelőző lenni.

-Na és te? Hányszor megígérsz nekem valamit, és nem tartod be?

-Mit ígértem?

-Megígérted, hogy osztályelső leszel. Megígérted, hogy szót fogadsz nekem. Megígérted, hogy mindennap megveted az ágyad, de sokszor elfelejted.

-Azért néha megvetem.

-Igen, amikor ott állok melletted, és nem engedlek el. De kicsim, nekem is fárasztó, hogy folyton csak arra figyeljek, hogy vajon megcsinálod a feladatod, vagy nem.

Az élet nem habos torta. Barátné azt mondja, bírjam ki, még egy pár év, és minden megváltozik. Hát nem tudom. Imádkozom. Engem csak az ima segít, néha még az se. Nincsen elég hitem. De amikor nagyon magam alatt vagyok, ha elmondok egy rózsafüzért, kicsit megnyugszom. A monoton ima, megnyugtat. Olyan ez, mint egy ima malom, vagy egy mantra, amit ha sokáig mondasz varázs ereje van. Nem tudom, hogyan és miért, de működik. És ez a fontos. Miben áll a varázsereje? Hát első sorban megnyugtat, mint a monoton gyermekdalok a síró kisbabákat. Aztán eltereli a gondolataimat a problémáimról, félelmeimről. Néha meg megoldódnak a gondjaim. Ha nem is véglegesen, de amikor már nem is számítok rá, amikor már lemondtam róla, akkor megkapom. Szóval, azt nem értem, hogy működik, de működik.