TE, vagy aki engem nagyon jól ismersz. Te tudod, mi jár a fejembe, tudod, mit szeretek és mit nem, mégsem akarsz a kedvembe járni. Én nem tudom, mi jár a fejedbe, de azt tudom, hogy eljön az idő, amikor nagyon fogod bánni, hogy hagytad, hogy elmúljon. Hogy hagytad, hogy elmúljon a szerelem, ami ott lapult a szívedbe, ami mindig is ott volt, de te túl büszke voltál ahhoz, hogy ezt felvállald. Én meg elfáradtam, harcolni egyedül a kettőnk esélyéért. Tudom, hogy soha nem leszel boldog, nélkülem, tudom, hogy minden egyéb csak pótszer, de a büszkeséged vagy a gyávaságod, vagy nem is tudom, minek nevezzem, azt nem győzhetem le. Pedig érezted, első perctől fogva érezted, hogy hozzád tartozom. Mégis, mégis, mindent elrontottál. Nem tudom melyikünk játszmázott jobban? Én, avagy Te?

 

-Nagyon ragaszkodsz, most már tudom mi a te hibád. Nagyon ragaszkodsz mindenhez, és mindenkihez. És ez okoz a legtöbb szenvedést.

Barátné mindig tudja, hol érintsen meg. Nem válaszoltam neki, mert éreztem igaza van.

-Igazad van, de tudnod kell, hogy amikor végre eldöntöm, akkor már nem tekintek vissza. Húsz év kellett ahhoz, hogy eldöntsem, nem vele akarok megöregedni. Most már tudom, hogy hamarabb lépnem kellett volna. Nem tudom, miért nem tettem meg, de már nem is bánt. Lassan mindenkit kiengedek a szívemből. Jönnek mások. Nem tudom meddig, és miért őrizem még a szemed, de lehet, hogy már holnap nem is emlékszem rád.

A játék kell, a játék ott van a születésünktől a halálunkig. Csak játszani tudni kell.

 

Mindennapnak meg van a maga gondja. Mindennap hoz valamit magával. Néha sírok, néha kacagok, sokat imádkozom, néha szívemből, máskor csak megszokásból. Te talán másképp csinálod? Tudom, hogy boldog kéne legyek. Lassan, de alakulnak a dolgaim. Amit eltervezek, az meg is valósul. Ha nem is pontosan, úgy ahogyan szerettem volna, de megvalósul. Arra kell gondoljak, hogy sokan vannak, akik szeretnek, sokan vannak, akiknek fontos vagyok, akiknek szükségük van rám. Lehet, hogy neked nincs is szükséged rám, lehet, hogy te már nem is emlékszel, lehet, hogy nem is léteztél, csak az álmaimban. De ideje tőled is elbúcsúznom.

De tudod, azért még mindig neked mesélek. Bár nem is tudom, hogy érdekel.

Megismertem valakit. Még nem tudom, hogy tetszik, még nem tudom, hogy szeretni fogom, de olyan szép barna szemei vannak, és próbálom megtudni, hogy milyen a lelke. Azt hiszem nagyon érzékeny. Türelmes és nyugodt, legalábbis ezt érzem még. Beszélgetünk, néha éjszakáig elbeszélgetünk. De messze van. Szóval nem tudom. Lehet, hogy lesz belőle valami, lehet, hogy ez is csak egy lesz a sok közül, amit el kell felejteni. Tudod mit mondott? Azt, hogy csak akkor tudjuk meg, hogyan érzünk egymás iránt, ha érezzük a másik illatát. Ez nagyon érdekes, mert én nem emlékszem az illatodra. Olyan kevés dologra emlékszem, hogy szinte fáj. Egy simogatásra azonban emlékszem. Egy véletlenül adott simogatásra. Az megmaradt bennem. Még a szemedre sem emlékszem már, pedig tudom, hogy belenéztem. De már nem emlékszem. Lassan minden elhalványul.