Azt mondtad, hogy többet ne sírjak. Letörölted a könnyeimet, és átöleltél. Az óta is magamban hordom emlékét. Tudom, hogy fogunk találkozni, tudom, hogy visszajössz hozzám. Addig is terveket varázsolok magamnak, mint kisgyerek a homokvárával. Várok türelmesen. Azt nem tudom, hogy mikor jössz el, de várni fogok rád. Már érzem, hogy nemsokára találkozunk. Akkor majd szóban mondom el mindazt, amit ide leírtam neked. Látod, ez vagyok. Ilyen vagyok. Nem vagyok se nagy, se kicsi, se bűnös, sem ártatlan, se jó, se rossz, se kedves, se undok. Ez vagyok. A szivárványszínek kevesek ahhoz ahány féle vagyok, és mégis, csak ez vagyok, csak ennyi. De tudom, hogy neked pont elég vagyok, neked pontosan úgy vagyok, ahogyan kell legyek, és ez megvigasztal.

Az emberek mindig meg akarnak felelni valakinek, valaminek, vagy éppen egy kigondolt, nem létező ideának. Én is meg akartam felelni. Gyerekkoromban meg akartam felelni az anyámnak. Azt hittem, ha jó, jobb vagyok, majd szeretni fog. Meg akartam felelni a tanító bácsinak. Azt gondoltam, ha tanulok, kedvelni fog, de soha nem én voltam a kiskedvenc. Pedig tanultam, mindig a legjobb akartam lenni. Talán azért is nem voltam a kiskedvenc? Aztán a fiúknak is meg akartam felelni. De soha nem tudtam, hogy kell. Kamasz koromban nagyon visszahúzódó típus voltam. Nem engedtem túl közel senkit magamhoz. Mindig attól féltem, hogy mindenki meg akar engem bántani. És úgy is történt. Akit közelebb engedtem, az meg is bántott. Aztán azt hittem, hogy a szerencse rám mosolygott. Azt hittem, hogy a fiú, aki olyan szerelmes leveleket írt, hogy valóban szeret. Azt hiszem szeretett is, csak nem, úgy ahogyan én gondoltam. Amikor megismerkedtünk, nem tudtam, hogy ő lesz az én kiválasztottam. Nem lobbant a szikra. Valahogy elmaradt az. Második napon azt mondta nekem.

-Te az én feleségem leszel.

Furcsa volt, de tetszett. Tetszett a gondolat, hogy valaki ennyire akar. Valakinek ennyire fontos vagyok, hogy már a második napon azt mondja nekem, hogy én a felesége leszek. Nagy szavak, nagy gondolatok, hűha, szinte megittasodtam tőlük.

-Vigyázok rád, ezután már én vigyázok rád.

Istenem, végre boldog leszek, nem leszek egyedül, van egy társam, jóban, rosszban. Három gyönyörű év volt, és én már nagyon szerencsésnek éreztem magam. Voltak ugyan apró kis viták, de ki vetett ügyet arra, hiszen szeret, és ha két ember szereti egymást, akkor semmi sem lehetetlen.

Mégis mi történt?

A házasságom első évében már többször is megdöbbentem.

-Hol van az a férfi, akit én megszerettem? Hol van az a férfi, aki azt igére, hogy vigyázz rám? Miért ordít rám, miért beszél velem egyre idegesebben, egyre csúnyábban?

Biztosan én vagyok a hibás, mert hát nem tudom, hogyan kell bánni a férfivel? Biztosan én vagyok a hibás, hiszen soha nem volt se apám, sem fiútestvérem. Az első év mindig a legnehezebb-mondogattam magamnak, miközben nem vettem észre, hogy saját magamat etetem a hazugságokkal.

Emlékszem egyszer nagyon kitörtem, el voltam keseredve, és panaszkodtam az anyósomnak. Szerettem volna, ha megvigasztalnak, ha elmondják, hogy jóra fog fordulni minden. Apósom csak nézett és kicsit ingerülten azt válaszolta.

-Mi soha nem mondtuk, hogy házasodjatok össze, ti választottátok egymást. Ha nem tudtok egyezni, akkor váljatok el.

-Jaj nem!-szinte belém sikított a szó. Hogy váljak el én, aki mindig is azt mondogattam magamnak, hogy mennyire fontos a család. Az anyám elvált, én soha nem fogok elválni. A testvéreim elváltak, én soha nem fogok elválni.

Talán pontosan ez volt a legnagyobb hiba, hogy görcsösen ragaszkodtam olyan dolgokhoz, amik nem is léteztek. A félelem összeszorította a szívem, mikor arra gondoltam, hogy újból egyedül leszek. Istenem, Istenem! Csak azt nem akartam észrevenni, hogy az évek során egyedül, magányosabb voltam bárkinél, mert bár ott volt mellettem, és mindig valamivel belém döfött, de soha nem éreztem, hogy vigyázott volna rám. Mintha folyton harcoltunk volna egymás ellen. Az ellenséggel az ágyban? Ma már tudom, hogy a társas magány a legnehezebb dolog a világon. Amikor a színes üveget magad elé teszed, és önmagadnak is hazudsz, pedig a lelked szakad darabokra. Volt időszak, hogy annyira gyűlöltem, hogy még azon is gondolkoztam, hogy ha meghalna mennyivel könnyebb, lenne az életem. Saját gondolataimtól ijedtem meg.

Nem boncolgatom tovább, el kell temetnem a múltat. El kell engednem végre, folyón le a Kükülön.

Nehéz elfogadni azt, hogy nem mindig valósulnak meg az álmok. Lehet, hogy az én álmom sem fog megvalósulni soha. Lehet, hogy arra születtem, hogy mindig egyedül legyek. Önmagammal kell, végre kibéküljek. Sokkal könnyebb kifele mutogatni, sokkal könnyebb másokat okolni, mint azt mondani.

-Én tettem magamat olyanná, amilyen vagyok. Én vonzottam be a jót is, a rosszat is. Én nem tudtam szeretni, olyan nagyon, hogy elfogadjam a másikat a szeretetlenségével együtt. ÉN, ÉN, ÉN.