Soha ne mond, hogy soha… van egy ilyen szám. Én nem mondom, de amikor valakinek azt mondom Isten veled, az majdnem azt jelenti, hogy soha nem találkozunk már. Valahogy ez olyan végleges búcsúzás. Holdsugárnak írtam ma néhány sort. Nekifogtam, hogy írjak bővebben, de éreztem, nincsen, már amit megosztanom vele. Olyan régen, olyan régmúltnak tűnik az időszak, amikor még minden nap a gondolataim része volt ő. Pedig azt mondják rólam, hogy ragaszkodó természet vagyok, Passians meg egyenesen azt állította egyszer, hogy kapaszkodom.

Néha az ember szeretne valakibe belekarolni, valakit kézen fogni, és azt hinni, elhitetni magával, hogy az örök az örökkévaló. Nincsen örökkévaló. Csak a halál és azon túl van örökkévaló. Csak az örökkévaló, amit nem ismerünk. A többi minden múlandó. Bármennyire is fáj a valóság, ez van.

Exemnek nője van. Ez nem is baj, legalább már nem panaszkodik, mert az utóbbi időben egyéb sem volt, csak az, hogy ő milyen szerencsétlen. Remélem, hogy most boldog. Nem haldoklik, nem gyűlölködik, hanem boldog és szerelmes. Ami kicsit agaszt, hogy ő mindent megkapott az egyezség szerint, én csak a lakásomat, amit kigürcöltem kértem, de még mindig nincs a nevemre írva. Remélem az is meglesz hamarosan. Lemondtam Rúzspírosról is. Szerettem azt az autót. Az álmom volt, pontosan olyan, amilyennek megálmodtam. Amikor legelőször beleült, akár egy gyerek, úgy vigyorgott. Pedig nem ő dolgozott meg érte.

Nincsen most autóm, odaadtam, nincs. Akkor most nem vagyok senki?

Én nem érzem, hogy valamit is veszítettem volna emberi méltóságomból, csak azért, mert nincsen autóm. Volt már ilyen, és ha nagyon akarom, újból lesz autóm. Majd megálmodom a következőt. De az nem Rúzspíros lesz, hanem Meggypiros, vagy lehet, hogy valami más nevet találok ki neki addig. Nem fontos. Legyen boldog, legyen valaki azzal a kocsival, amiért én dolgoztam meg. Én nem bánom. Bátyussal beszélgettem, megmutatta nekem képen a barátnőt. Nem valami hétszépség, de aranyos.

Azt kívánom, hogy legyen boldog. Én már nem érzek iránta semmit. Sem gyűlöletet, sem szeretetet. Minden olyan messzinek tűnik.

Látod, írom ezeket a sorokat, de már te sem hiányzol. Úgy van jól, ahogy van. Az életem lassan egyenesbe jön, és én megtalálom a mindennapi örömöket, és próbálok boldog lenni, próbálom az élet napos oldalát látni. Néha ugyan vannak, akik felbosszantanak, de már nem is nevezem őket semminek, lerázom magamról és megyek tovább.

Nahorral is befejeztem. Mielőtt bármi is elkezdődött volna, azt hiszem, kiteszem a pontot. Voltak ugyan kisebb nagyobb bibik, azt hittem nem számít, már azt is elfogadtam volna, hogy kövér, és nem kicsit, de a szemtelensége végleg betette nálam az ajtót.

-Nem tudsz ott nálatok valaki pedikűröst, aki a lábamat lekezelné?

-De igen, én pedikűrős is vagyok

-Jaj de jó, akkor eljövök hozzád, pedikűr, manikűr, meg egy jó kis masszázs és máris jobban érzem magam.

-Ok.

-De remélem, ingyen megteszed mind, mert elég nekem, hogy autóval oda kell menjek, a benzint is meg kell vegyem.

-Hát nem tudom, melyikünk áll jobban anyagilag, én vagy te?

-Majd természetben kifizetem.

Nafene. Álltam és gondolkoztam. Mi történik már megint? Egy újabb faszfejet vonzottam be, vagy miért van az, hogy a férfi azt gondolja, hogy amiért szőke vagyok, azért hülye is kell legyek?

Túl van tárgyalva. Nahor kitörölve a listáról és kész. Rövid távú eszmecsere volt. Most már teljesen biztos vagyok benne, hogy manipulálva voltam. Az első napokban azt mondta, amit hallani akartam. Utána, meg elengedte a szekeret. Jól van, úgy kell neked Boszi. Egy újabb Hiú Ábránd, egy újabb buborék. Egyre inkább azt kezdem hinni, hogy Pótanyának van igaza, és nem nekem.

Ez után senki nem fogja rám mondani, hogy ragaszkodom, vagy kapaszkodom, mert úgy engedem el az embereket a lelkemből, szívemből, hogy még vissza sem nézek. Akinek menni kell, menjen. Isten vele!