Már régen nem írtam semmit, merem remélni, hogy kicsit hiányoztam. Mit is mondhatnék? Szeretnék szép dolgokról írni, próbálok úgy fogalmazni, mint aki elégedett az életével. Hiszen elégedett is kell, kellene, hogy legyek. Elvégeztem, amit kitűztem célomul, most pedig új célokat kell magamnak, felírjak. Ismerkedem emberekkel is, akár férfiakkal is, de már nem akarok mindenáron szerelmes lenni. A boszorkányok soha nem lehetnek szerelmesek. Talán én nem is voltam soha az. Csak a hiányérzetemet neveztem annak. Ahogyan Péter is mondta, kapaszkodom. De miben kapaszkodom? Mikor semmi, de semmi nincs. Exemnek barátnője van, látom rajta, hogy kezdett megnyugodni, látom rajta, hogy olyan szerelmes, mint egyszer azt hittem bennem. Már abban sem hiszek. Az ember mindig azt lát, amit látni akar. Nahor őszinte ember. Bár néha megsért, értékelem mégis, hogy elmondja, mit gondol rólam. Lehet, hogy igaza van, és lehet, hogy én a fellegekben járok. Jól esik azért, hogy néha felhív és gondol rám. Azt mondja, kíván, és én megértem, hiszen férfi. Bárcsak én is úgy éreznék iránta, ahogyan ő érez. Ma azonban okos dolgot mondott. Nem a szerelem a fontos, hanem a respektus. Igen, az őszinte tisztelet. Szeretek vele beszélgetni. Okos embernek tartom, és soha nem unatkozom vele. Nekem is vannak hiányosságaim, és azokat is valaki el kell fogadja. Azt hiszem, leginkább arra van szükségem, hogy érezzem, engem is szeret valaki. De az is lehet, hogy újból tévedek. Ezelőtt húsz évvel is azt hittem, hogy engem is szeret valaki. Aztán értetlenül álltam a szavak és események előtt. Semmi se az volt, amire vártam. De ahogy Nahor is mondja, mindig keresem a magyarázatokat, mindenre. Minden próbálok kimagyarázni. Lehet, hogy nem is kellene kimagyarázni. Vannak dolgok, amik csak úgy vannak egyszerűen, és vannak dolgok, amik soha nem lesznek, hiába álmodunk.
Okoskámmal már harmadik napja, hogy nem beszélgetek. Barátné is és a pszichológus barátom is azt ajánlották, ha meg akarom javítani, a nagyon elromlott eseményeket, akkor úgy kell tegyek, mintha nem érdekelne. Nagyon nehéz a szívemnek, de állom a sarat. Úgy teszek, mintha egyáltalán nem érdekelne. Nem beszélgetek vele, nem kommunikálok, de még csak észre sem veszem, ha hozzám szól, nem válaszolok. Remélem, jól teszem, amit teszek. Soha nem gondoltam volna, hogy a szeretteim ennyi csalódást okoznak nekem. Néha már azon gondolkozom, hogy biztosan nem szeretem úgy, ahogyan kellett volna.
De nem agyalok rajta. Az élet azért van, hogy éljük le, ha lehet méltóan, ha lehet úgy, hogy ne tekintgessünk visszafelé. Azért kezdtem el ezt a naplóírást újból, mert abban reménykedtem, hogy le tudom tisztázni a múltat, le tudom magamban rendezni a dolgokat. Nem állítom, hogy nem sikerült, de néha még szomorú vagyok. Az idő azonban mindent megold. Azok a dolgok, szavak, események, amik egykor nagyon tudtak fájni, mára már olyanok, mint elhalványult képek, amiről nem sok jut eszembe.
Én, aki sírni tudtam egy dalért, én, aki imádom a verseket, meg a szerelmes filmeket, aki mindig azt vallottam, hogy léteznek lelki párok, hogy létezik sírig tartó nagy szerelem, mára már azt is kétségbe vonom, hogy egyáltalán szerelmes tudok lenni. De talán ez a legjobb. Úgy van jól, ahogy van. Ha a szerelem mindig csak fájdalmat okozott nekem, akkor minek vágyom mégis rá? Az eszemre kellett volna, mindig hallgassak. De a szív néha zakatolt. Pedig lehet, hogy nem volt már csak KÉMIA.
Tudom, hogy nem akarok egyedül maradni, nekem is szükségem van valakire. Valaki, akivel beszélni tudjak, akihez kicsit tartozzak. Azt hiszem, a jó dolgok a kis dolgokban rejtőznek. Hogyan akarok valakit megismerni, amikor még magammal sem vagyok mindig tisztában? É minden változik. Azt mondják, hogy az életet meg lehet változtatni, hogy újra írhatod az egész életedet. Nos lehet, hogy ezt kéne tegyem?
Csak azt nem tudom, mi a veszélyesebb? Élni a szürke hétköznapokat boldog megnyugvásban, vagy illúziókat alkotni, amikbe bele is lehet bonyolódni?
Mi a valóság? Néha amikor álmodom, azt hiszem, hogy az a valóság? Nem lehet akkor ugyanezt feltételezni az ébrenlétről is?