Mindennap érkeznek a levelek. Hogyan legyél boldog, hogyan legyél gazdag, hogyan, hogyan. Ha nem veszed észre, máris belemerülsz a semmibe. Amíg napestig bóklászol és olvasgatod a mások okosságait, addig is nem éled az életed. Az én életem, az én életem, és nem a tied. Lehet, hogy neked nem azt kel megélned, mint nekem és fordítva. Én nem adok tanácsot. Néha szoktam vigasztalni azt, aki szomorú, de nem tudom mekkora sikerrel azt is. Van egy régi jó ismerősöm. Nem mondhatnám, hogy barátnők vagyunk, hiszen ritkán találkozunk, és soha nem voltunk túl közel egymáshoz. Amikor még piacoztam, az ő buszaival utaztam Pestre, meg ma is, ha megyek, jobban szeretek ezzel a társasággal utazni. Kilencven után sokat dolgoztak a férjével együtt, ügyesen forgatták a dolgokat és volt egy kis szerencséjük is, így mára már komoly cégtulajdonosok. Mindenük megvan, és mégsem. Egyetlen szem gyermekük lévén, a fiú, ő volt a szemük világa, életük fénypontja. Nincs egy éve, hogy autóbalesetben meghalt. Az óta találkoztam vele kétszer is. Olyan nehéz egy ilyen embert megvigasztalni. Mi soha nem voltunk puszi pajtások, de mindig nagyon jó beszélő viszonyban voltunk. Ott a központban, amikor találkoztunk, nem tudtam mit is, mondjak. Átöleltem és részvétet kívántam. Biztattam, hogy legyen ereje, mert az életnek mennie kell tovább.

-Semmi értelmét nem látom az életemnek. Olyan üres vagyok, hogy el sem tudom mondani.

Csak mondtam és mondtam, még magam sem tudom, honnan jöttek a szavak ki belőlem, próbáltam megvigasztalni a megvigasztalhatatlant. Egy anyának a legnagyobb bánata, legnagyobb tragédiája az, ha elveszíti a gyerekét.

-Isten utjai kifürkészhetetlenek, meglátod, küld neked még értelmet az éltednek. Gondolj arra, hogy Jób is mekkora próbatételen kellett keresztül menjen.

-Igen, pontosan azt olvasom most, de modernebb feldolgozásban, van egy regény, ami a Jób könyvéről szól, abból ihletődött. De nem tudom, még mindig nem tudom miért, miért kellett az én drága kis fiam elmenjen? Nem tudom elfogadni, egyszerűen szakad bele a lelkem mindennap, amikor jövök, megyek, az üres szobába.

-Ez normális is, hogy még fájjon, és fájni fog mindig, de az idő enyhíti a fájdalmat is. Most még a gyász idejében vagy, most még a gyász tölti be az életed. Kell egy év, ahhoz, hogy a fájdalom enyhüljön, hogy érezd, bármennyire is fáj a lelked, mégsem törik darabokra a szíved. Egy állat szászsor megveszne ennyi fájdalomtól, de az ember, az ember mindent túlél.

-Néha úgy érzem a halál nekem is megváltás, lenne.

Átölelem és próbálok erősnek látszani. Mondanám neki, hogy ne sírjon, de én is a könnyeimmel küszködöm, mondanám neki, hogy higgyen, mert Isten megsegíti, de nem tudom, hogy elég hiteles vagyok. A remény, a remény, olyan, mint fuldoklónak a kötél. Belekapaszkodunk és mondogatjuk. Lesz jobb is, biztosan lesz jobb is.

-Hogyan? Hogyan lesz jobb, amikor ő volt a lelkem, a szemem fénye?

-Isten majd küld valakit, vagy valamit, ami megvigasztalja a lelked. Én nem tudom, nem tudhatom, hogy mit, de neki gondja van mindannyiunkra.

Amikor elbúcsúztunk, éreztem, mintha nem én mondtam volna ki ezeket a szavakat. Hittem benne, hogy igenis Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Nem tudom, hogyan, milyen úton, de ez nem is az én gondom. Imádkozom érte, hogy adjon az Úr neki sok, sok erőt, hogy el tudja viselni a fájdalmát, és tovább tudjon lépni.

Arra gondolok, hogy én is féltem az én Okoskámat. Mindig történik vele valami. Néha már azon töprengek, hogy vajon nem én túlzom el, de amikor úgy jön haza, mint tegnap is akkor nagyon megrémülök. Istenem, istenem, kérlek, fogd meg a kezét, mert én már nem tudok segíteni rajta.