Megint eltelt egy nap. Nem vagyok hálátlan, nem zsémbeskedem, azt is mondhatnám, hogy jó napom volt. Ami kicsit aggaszt, hogy nincs elég munkám. Ahhoz, hogy a fizikai szükségleteim meglegyenek, több munkára van szükségem. Lassan felemésztem az utolsó tartalékot és ez nem valami biztató. Bár vannak már vendégeim, még mindig nem elég. Jobban kéne reklámoznom magam. Ma elmentem egyet biciklizni. Rég éreztem ennyire jól magam. Nem gondoltam semmire, nem agyaltam, szokásomhoz híven, hanem csak ültem a parkban egy padon és hallgattam a Küküllő lágy hangjának zenéjét. A fűzfákat gyengéden simogatta a szél, a nap sugarai visszaverődtek a vízről, én meg egy könyvben ezt olvastam:

Minden megmutatkozik, amikor a fény ráveti sugarát, és bármi, amire a fény ráveti sugarát, maga is fénnyé változik. Pál apostol.

Olyan szépen van megfogalmazva, hogy hosszasan elmerengtem rajta és figyeltem a sugarakat a víz tükrén.

Lelassítottam az éltemet, próbálok nem pörögni. Figyelem az embereket, figyelek mindent magam körül, néha még önmagamat is megfigyelem. Eddig azonban azt tettem, hogy nemcsak figyeltem, hanem kritizáltam, minden felett meg volt a jól kialakított véleményem. A színes üveget mindig odatettem magam elé. De nemcsak másokat bíráltam, hanem önmagam is. Önmagam kritikája mindennél keményebb volt. Ma azonban nem használtam színes üveget. Nem használtam semmit. Egyszerűen csak voltam, vagy inkább a vanságomat éltem át. Olyan volt az egész, mint egy meditáció. Talán mert az is volt. Egy percre megfeledkeztem a vágyaimról, egy percre nem akartam máshol lenni, más milyen és nem akartam senkihez tartozni. Egyszerűen csak ültem ott, és hagytam, hogy a tér átöleljen és hatalmas nyugalom vett erőt rajtam. Nem tartott sokáig, de azért is hálás voltam. Olyan egyszerű kis dolgoktól boldog tudok lenni és mégis nem örvendek neki eleget. Dolgozik az ego bennem. Majdnem elsírta magát. Mintha kiléptem volna magamból, vagy éppen beléptem önvalómban? Nem tudom. Tény az, hogy figyelni kezdtem önmagamat.

-Miért vagy szomorú?

Amikor feltettem magamnak a kérdést már értelmetlen lett a szomorúságom. A múltamat régen elsirattam, nem kel azon már búsulni. A jövőt meg hagyni kel. Attól izgalmas, ha nem ismerjük. A most az igazi csoda. De a MOST nem akarja, hogy szomorú legyek. Okokat lehet kapni, az ego, ha kell, egyből száz okot sorol fel, de az mind hamis. Rájöttem, mennyire szerettem szenvedni, mennyire szerettem önmagam dédelgetni, sajnálgatni. Már ezt a szerepet is meguntam. Most csak egyszerűen figyelem magam, és elfogadom a vanságomat. Azt is, hogy öregszem, azt is, hogy egyedül vagyok, azt is, hogy nincs munkám, azt is, hogy nem vagyok tökéletes. Megsimogatom édesen domboruló hasamat, és arra gondolok, ezt is szeretnem kell. Miért akartam egész életemben megfelelni? Egyetlen egy ember van, aki nagyon fontos az életemben, egyetlen egy ember van, akinek kötelessége szeretni engem. És a többi jön magától.