Napok óta bennem motoszkál egy gondolat. Nem tudom, hogy ez jó, vagy egyszerűen el kéne, vessem, ki kéne, dobjam magamból? Beszélgettem valakivel netten és elmondta, hogy ő már évek óta palackpostát ír. Nem minden nap, hanem csak hébe-hóba, amikor nagyon kikeseredik, olyankor megír egy levelet és felteszi gondolatbeli szerelmének. Palackba teszi, mint egykor régen tették és elküldi.

Az jutott eszembe, hogy én is, ha írnék és elengedném a Küküllőn, vajon hol kötne ki? Elengedni egy angolul megszerkesztett levelet, még lehet, de egy magyar levelet ugyan milyen esélye van annak, hogy egy ugyancsak magyarul beszélő ember találja meg.

Aztán elképzeltem, ahogyan leeresztem a folyón, és csak megy és megy. Lehet, hogy leér a Dunáig, vagy valahol megakad a Deltában, ki tudja? De hogy még eljusson ahhoz, aki válaszolni is akarna? Hát az igazán csoda lenne.

Csak eljátszottam a gondolattal. Ideje továbblépnem, ideje átírnom a múltat. Mind ezt hallom. Ma eszembe jutott az apám. Már nem éreztem iránta sem dühöt, sem haragot, de még csak szánalmat sem. Lassan kiengedtem a lelkemből, gondolataimból. Nem fontos, hogy miért tette, amit tett, vagy amit nem tett meg. Nem, már nem fontos. Én megbocsátottam ma neki. Azt hiszem soha többet nem is fogok rá gondolni, s ha megteszem is már nem táplálok iránta érzelmeket. Talán egyszer még szeretettel is fogok rágondolni. Ma még nem tudom ezt mondani. De már az is nagy szó, hogy nem táplálok iránta érzelmeket. Lassan végig vettem mindent és mindenkit. Egyszer régen, azt mondtam volt Sziporkának, hogy az a baj velem, hogy mindenkit begyűjtök a szívembe.

Ma kiengedtem mindenkit onnan. Olyan lett már, mint egy nagy üres szoba. Csendes szoba, hová csak akkor nyitok be, ha Istennel beszélgetek. Hogy kit fogok oda beengedni? Nem tudom. De azt tudom, hogy nem akárkit, és nem mindenáron.

Megtanultam a leckét, tudom az elméletet, bár a gyakorlat még néha döcög.

A gondolataimra odafigyelek. És próbálok nem érezni, vagy ha érzek, akkor semmiképpen nem rossz dolgokat. Ma is jó kedvvel ébredtem, de Okoska gondoskodott róla, hogy lehúzza a kedvemet. Nem szabadna, megengedjem. El kell, fogadjam, olyannak amilyen. Hiába nem tetszik a viselkedése, hiába szomorít el nagyon sokszor, el kell, fogadjam, hogy ő már csak ilyen.

Most panaszkodni akartam, de nem teszem meg. Ezután, valahányszor panaszkodni akarok, inkább a nyelvembe harapok.

Semmilyen körülmények közt nem panaszkodom.