"Aki egyszer már veszített, úgy igazán, vérre menően, az nem könnyen kockáztat újra. Aki egyszer már adott, mindenestül, önmagából egy jókora darabot, az nem tékozol újra. Ha gyengülsz, magadra maradsz. Erőd még inkább elhagy. Erőddel pedig mosolyod, lényed. Lassan a többiek is. Mindenki a jóhoz tapadna. Félelmed pedig rád, az arcodra. Az utat mind egyedül járjuk. Legyünk páratlanul vagy párban: egyedül. Tudom, hogy fáj az egyedül. Fáj az együtt, mégis egyedül. Fáj az egyedül is együtt. Záródsz és záródsz, szorongásod a pajzsod, fegyvered. S ha szemed csukva, füled mellett megy el a dal is. Nem látsz színeket, nem érzel ízeket. Ott állsz magaddal szemben, és nem tudod, ki néz a tükörben. Ha elmentél már a legmélyebb mélységbe, rá kell jönnöd, hogy hit nélkül nem térhetsz vissza. Visszatalálhatsz magadhoz, önmagadon keresztül, de egy másik útvonalon, mint addig. Utólag hálás lehetsz veszteségeidért, hogy eljuttattak egy kevésbé szemfényvesztő valósághoz, azaz "a valósághoz". Igen, igen, sorsunk van, feladatunk van. A bánattal is." (Tisza Kata)

Ezeket a sorokat én is kaptam. Feltettem ide, neked, nekem és annak akinek még szüksége van.

Akkora szeretethiányban szenved ez a Világ, akkora szeretethiányban szenvedek én is, talán te is.

Hogyan lehet ezt megoldani? Olyan mint egy Gordiuszi csomó, amit bogozol, bogozol, de mintha még jobban összegabalyodna…