Mit is mondhatnék? Annyi minden el lett mondva, annyi szerep el lett játszva, hogy már unom magamat ismételni. Akkor most itt a vége? Vagy talán egy újabb kezdet?

Sokszor elgondoltam, hogy ezzel az erővel, szinte egy regényt is leírhattam volna.

Hát igen, csakhogy a regény nem lehet terápia az ember lelkének, míg a naplóírás az terápia.

Lehet, hogy nem lesz meg az 1ooo beírás, lehet, hogy hamarabb abbahagyom? Nem tudom.

A tegnap azt mondtam valakinek, hogy engem ver az Isten.

Isten nem ver senkit, Isten nem ismeri a rosszat.

Azért én ezt sem állítanám ennyire biztosan. Isten mindent ismer. Lehet, hogy nem ver, de megengedi, hogy szenvedjek, megengedi, hogy agonizáljak, hogy életemben annyi rossz történjen.

Miért történnek a rossz dolgok?

Én mindig úgy éreztem, hogy jó vagyok. Mindig arra törekedtem, hogy a jó úton haladjak, hogy az emberekkel jó viszonyt alakítsak ki, hogy fejlesszem magam a lehető legtöbbet, és ez által is az emberiség javára legyek. Ma már úgy érzem, hogy semmi sem valós. Ezek is csak nagy szavak. Az élet maga egy állandó harc, és mindnyájan a fennmaradásért küzdünk. Néha szeretnék csak feküdni és semmit se tenni egész áldott napon, vagy esetleg napokon keresztül. Hol van a szabad akarat? Miért nem tehetem meg?

Megismertem valakit. Egy férfit. Kíváncsian várom, hogy mi lesz ebből?

Akkora nagy a skála. Lehet, hogy összejövünk és nagyon jó lesz, lehet, hogy nem és az egész csak néhány találkozásban fog torkolódni? Lehet, hogy szerelmes leszek, lehet, hogy nem, lehet, hogy ő is szerelmes lesz belém, lehet, hogy nem, lehet, hogy nagyon összeillünk, lehet, hogy nem, lehet, hogy együtt maradunk sokáig, lehet, hogy nem. Nem tudom. És pontosan ez benne az izgató. Az első találkozás megvolt, de még a kezemet sem fogta meg, pedig szerette volna, kiolvastam a szeméből. Tetszem neki és ez nagyon jó jel. Hogy nekem tetszik? Nem tudom.

Amikor először megláttam, ahogyan jött velem szemben, ledermedtem. Mintha az apámat láttam volna benne. Érdekes élmény volt. De ami ennél is érdekesebb, hogy amikor odajött, pontosan ezt mondta.

-Ugye azt hitted a szász jön veled szembe?

Egy percre az volt az érzésem, hogy a gondolataimban olvas.

Néztem, mint az állat a zsákmányát. Figyeltem minden mozdulatát. Néztem a szemeit, néztem a mozgását, az orrát, a száját, mindent. Figyeltem magam is közben. Mit érzek? Nem lángoltam, nem izgultam, de egészen jól érzetem magam vele. A legjobb az egészben az volt, hogy nem voltak elvárásaim. Nem akartam, hogy ilyen, vagy olyan legyen, egyszerűen nem akartam semmit. Ezért minden meglepetés volt, és kifejezetten jól éreztem magam. Néztem a kezeit. Férfikezek, erősek és dolgosak. Észrevette és eldugta, mintha szégyellné, hogy bütykös a keze. Nevetnem kellett, olyan aranyos volt, de nem nevettem, mert nem akartam megbántani. A nagy test mögött egy érzékeny ember lakozik. Szépek a fogai, és érzéki a szája. Arra gondoltam, vajon hogyan csókol?

Jól éreztem magam vele. Nem vártam tőle semmit, de kaptam. Kaptam egy kellemes estét, egy szép beszélgetést, és sok mosolyt.

Azt kellene, tegyük, mindig, hogy ne várjunk semmit, csak el tudjuk fogadni, amit kapunk az élettől, akkor talán több boldogság lenne. DE nem. Önfejű ember, nő lévén, egy idő után már kezdek kalkulálni, elvárásaim vannak, és ezzel mindent elrontok. Szeretném, hogy jobban szeressen, hogy többet öleljen, hogy csókoljon, hogy mondja, hogy éreztesse, hogy blablabla. És ekkor összetörik minden.

Talán pontosan ez a baj a fiammal is? Túl sokat szerettem volna?

Nem, a fiammal más a gond. Még nem tudom hogyan, de azt is megoldom.

Most pedig megyek dolgozni. Kell a pénz. A pénz nem boldogít, de nagyon meg tud nyugtatni ha, van.