„Ott ült az ablak előtt és kifelé bámult. A falak vastagon álltak előtte, beton volt minden. Szürke beton. De ő nem látott ebből semmit. Virágos kertben járt, érezte a füvet a lába alatt, ahogyan selymesen meghajolnak, ahogyan talpát simogatják. Látta a virágos mezőt. Tele volt a hely margarétával, meg harangvirággal. A cickafarknak rózsaszín virága illatot árasztott magából. És a zene szólt, valahol Mozartot játszottak.

Ott ült az ablak előtt átszellemült arccal és mindent látott, amit mások nem. De őt, ez cseppet sem zavarta. Évek óta bezárva volt, pedig semmi baja. Azt hitték meg tudják törni, azt hitték tönkre tudják tenni. Nem volt agresszív nem szólt senkihez, évek óta senkivel nem beszélt, mégsem unatkozott. Szinte alig észlelte mi van körülötte.

-         A testemet itt tarthatják, de a lelkem az szabad. Ott van, ahol akar.”

Nem akarok kérdéseket feltenni, hogy miért történnek meg a dolgok. A dolgok néha csak úgy megtörténnek. Nem akarok már semmit csak rendet a saját lelkemben. Hiába csinálom már évek óta a rendet a lakásba, a rendet az életemben, amíg nem lesz rend a lelkemben, sehol sem lesz rend. Ahhoz azonban, hogy rend legyen a lelkemben, harmónia is kell, legyen. Nem idegeskedem többet semmiért.

Ahogy lesz, úgy lesz.

Azzal, hogy önmarcangolással töltöm, el az időt nem oldok meg semmit. Lassan ideje elindulnom a változások fele. Senki és semmi nem segíthet rajtam csak én.

Mostanában megint nagyon egyedül vagyok. Nem az bánt, hogy nincsen egy társ, már nem bánt az sem. Az sem bánt, hogy bár itt vannak, a gyerekeim mellettem sokszor mégis szörnyen magányos vagyok. Ami igazán bánt, hogy elhagyott az Isten. Nem tudok imádkozni hozzá, nem tudok úgy beszélgetni vele, mint régen. Üresség van bennem, nagy-nagy üresség. Teszem a dolgom, teszem, de már nem érzek úgy, mint régen. Nincs bennem lelkesedés. Olvasom a könyveket, elmegyek egy öngyógyító kurzusra, de csak a pénzt hagyom ott. Üres vagyok, néha már magamat sem találom. A legnehezebbek a reggelek, amikor újból fel kell kelni, felkelni és elindulni a mindennapi teendők felé. Olyan nehezen kelek fel, olyan nehezen indulok el. Minden reggel ugyanaz a kérdés bennem. Miért kell megint felkelni? Mi értelme van Istenem az egész életemnek?