Annyira, annyira hülye vagyok. Mért kell, kapaszkodjak, olyan után futok, akinek nem számítok, megfogta a lelkem és most fáj, mert semmi sem igaz abból, amiben hittem.

Olyan kibaszottul érzem magam, annyira hiányzol, és érzem, hogy darabokra hullok, Isten is elhagyott. Mikor tanulom meg, hogy senkire sem lehet számítani. Még hogy szerelem, ez nem szerelem ez szenvedés. Utálom magam, és ezt az egész életem. Ülök, és nem vagyok képes semmire, el kell, menjek, valamerre, járjak egyet, mert érzem, megbolondulok. Isten, hol vagy ilyenkor!!! Hol vagy amikor a legnagyobb szükségem van rád?

Hazugságoknak ingoványában keresem szerelmem magvait, de nem találom, mert az egész világ csal és hazudik. Olyan nehéz egyedül és magányosnak érzem magam. Félek a holnaptól, félek, hogy még az sem lesz, amivel kenyeret vegyek, és a gyerekeimet fel kéne, neveljem. Ha egyedül lennék, akkor nem félnék annyira, hiszen ha nincs mit egyek egy nap vagy kettőt kibírom, de a gyermekeimnek ezt nem mondhatom.

Nagyon meg vagyok ijedve, nagyon félek. Olyan bizonytalan az életem, a holnapom.