Mától játszmázni fogok. Tudom, hogy gondol rám, tudom, hogy hiányzom neki, de még azért sem akar hozzám szólni. Semmi gond. Látatlanban maradok még legalább pár napig. Aztán lehet, hogy feljelentkezem, de akkor sem szólok hozzá. Haragszom rá. Még nem tudom azt mondani, hogy nem érdekel, de lassan szoktatom magam a gondolathoz. Még bennem van a remény, hogy szerelem lesz belőle, hogy ráébred ő is, hogy mi ketten nagyon szép páros alkothatunk. De mit lehessen tudni. Meglepetésekkel tele van a világ.

Többek közt az is meglepett, hogy az én aranyos és szép uncsim kicsit másabb, mint más. Tudod. Mindig akkora szeretetet éreztem iránta és érzek ma is, hogy soha nem gondoltam arra, miért is nincs neki barátnője?

Aztán rákérdeztem, szinte viccesen, várva hogy tagadjon. Ő meg csak mosolygott és bólogatott. Akkor ijedtem meg, hogy rátrafáltam az igazságra. Átöleltem, és csak annyit tudtam mondani.

-UHA, uha

Kétszer is. Nem tudom, mit kellett volna, mondjak? Azt hogy vigyázzon magára, azt, hogy nem tudom megérteni, miért pont ő, de az ő élete, az ő döntése. Én mindig is szeretni fogom.

- Vajon Bátyus tudja?

Kell, hogy tudja. Vajon ő, hogy fogadta a dolgokat? Uha, uha. Ezek a nehéz kérdések. Meg sem merem említeni, hiszen hogyan mondhatnám, hogy tudom. Lehet, ő nem tudja, lehet, hogy tudja, de nem akarja, hogy én tudjam, nem tudom.

Féltem őt, az ilyen emberek, nagyon sérülékenyek, nagyon ki vannak téve a bántásoknak.