Csak írok, csak írok, már az se számít, hogy mit írok, csak írjak. Szomorú, nagyon szomorú az egész életem. De az is szomorú, hogy sok hozzám hasonló szomorú embert látok magam körül. Annyi reménytelen élet, annyi elveszett szerelem, szeretet. Annyiszor az életben megalázkodunk, és nem ér semmit, aztán megalkuszunk az élettel és éjük a szürke, nagyon szürke életet. Mostanában annyiszor feltettem Istennek a kérdést, de soha nem kapok választ. Hol vagy Isten! Mond meg nekem mi az én bűnöm, hogy ennyit kell, szenvedjek? Perelek veled minden nap Isten, de te még szóra sem méltatsz. Már nem is tudom, mit higgyek? Társtalanul, pénztelenül, most még beteg is vagyok. Bedagadt a szemem, valami árpa vagy pattanás lett rá, hogy még jobb kedvem legyen. Mi jöhet még? Már csak a baj körülöttem. Annyira meguntam az életem, annyira meguntam mindent.

A. azt mondta, hogy az élet ilyen, hogy megvannak az életünkben a áldozó csütörtökök, a fekete péntekek és a liturgia nélküli szombatok, majd a feltámadás vasárnapja.

- Nem értem.

- Eljön az életedben az a nap is, amikor a társadhoz lehajolsz és megmosod a lábát, és bekened és hajaddal szárítod. Ahogyan Mária-Magdolna tette Jézussal, ahogyan Jézus tette a tanítványokkal.

- De mit akar ez mind jelenteni?

- Ez az a nap, amikor magad elé emeled a társad, amikor bebizonyítod neki, hogy többet és ő még náladnál is, amikor az alázatot gyakorolod vele. Aztán jön a péntek a nagypéntek, amikor keresztre feszítitek egymást. Amikor veszekedtek, és csúnya szavakat dobáltok egymás fejéhez. Nem számít, mi fog történni, csak akkor vájjál bele a másik húsába, érzed, hogy meg akarod bántani. Minden szomorúságodat, minden nyomorúságodat át akarod adni neki, azt szeretnéd, hogy ő is úgy szenvedjen, mint te.

- De miért akarom, hogy szenvedjen, és ő miért akarja, hogy én szenvedjek?

- Mert emberek vagyunk, és egyszer szárnyalunk, máskor meg mély poklunkat éljük, és ha ő a társunk, bárhová magunkkal cipeljük, akkor is ott marad mellettünk. Talán mert bizonyságot akarunk szerezni?

-Mi jön azután?

- A liturgia nélküli szombat. Amikor már nem akarsz semmit, csak csendben lenni. Amikor elfog a magány és befele fordulsz. Nem akarsz sem beszélni, sem magyarázkodni, sem ígérni sem betartani semmit, csak… olyan… hagyjatok békén… állapot. Ha szerencsés vagy ekkor találkozol Istennel és megszűnik benned a félelem attól, hogy egyedül vagy, és magányos.

- És aztán?

- Aztán következik a feltámadás. Az igazi vasárnap, amikor elfelejted, hogy mivel bántott meg, és ő is megbocsát neked, amikor újra tiszta szívvel át tudod ölelni és érzed, hogy igen, ő az aki, hozzád tartozik. Azon a vasárnapon nem számít, hogy tegnap még sírtál, hogy megcsalt, vagy megbántott, egyszerűen elfelejted, mert öröm költözik beléd.

- Hány ilyen keresztre feszítés és hány feltámadás létezhet az életünkben?

- Számtalan sok. Én nem tudhatom.

Nem tudom, hogy hány péntek volt az életemben, temérdek sok, sok szomorúságot éreztem már, de a vasárnapokat várom. Lehet, hogy volt feltámadás, de én még mindig várom az igazi feltámadást. Tudtam, hogy nehéz a társtalanság, de az is nehéz volt, hogy egy olyan társsal éljek, aki nem tudott a társam lenni.

Ma azt kérdezte tőlem egy haverina:

-  Máskor mindig olyan vidám vagy, annyit mosolyogsz, mostanában pedig annyi szomorúság van benned. Tedd félre a szomorúságot.

-  De hogyan? Szeretném, de nem akar.