Még sincs vége? Nem tudom, beszélgetünk, újból beszélgetünk, és úgy érzem, egyre közelebb kerül hozzám. Találnak a vágyaink, a céljaink, el tudnám képzelni magam mellett. Azt nem tudom, hogy ő TE vagy, de azt hiszem, már nem várom az Igazit, nem várlak téged, egyszerűen csak elfogadom, amit az élet ad. Ha ad. Egy biztos, nem szabad elvárásaim legyenek, mert ilyenkor csalódik az ember a legjobban. Nem is gondolok arra, hogy hogyan lesz, csak élvezem a most pillanatát. Néha ugyan elkalandozik az eszem, hogy milyen lenne vele megöregedni, de észbe térek, és hamar helyre rakom magam. Tetszik nekem Csé, és ez már valami.

Képzeld, halottak napján találkoztam Pé-vel. Ő jött le a lépcsőn, én mentem fel. Ahogy felnéztem egyből összeakadt a pillantásunk. Ramatyul nézett ki, de ő volt. Ha nem is lennék biztos, hogy ő volt-e a hangja elég bizonyíték. Jellegzetes rekedtes hangját hallottam, ahogyan éppen magyarázott nagy harsányan valamit. Véletlen találkozás volt. Ahogyan megpillantottam, mélységes szomorúság vett rajtam erőt. Lehajtottam a szemem és a földet bámulva mentem el mellette. Az emberek tódultak fel és le a lépcsőn. Nem néztem vissza, lehet, hogy ő sem. Az is lehet, hogy nem is látott, vagy ha igen, nem érdekelte. Jó, hogy lehajtottam a fejem. Rosszabb lett volna, ha ránézek, és nem köszön. Sokkal rosszabbul esett volna. Pedig azt hittem már eltemettem magamban az érzést. Úgy látszik, még fáj. Miért engedem meg az embereknek, hogy megbántsanak? Miért engedem meg az ilyen férfiaknak, hogy csak úgy megalázzanak? Miért van az, hogy a tiszta érzések annyira megszürkülnek? Az, hogy majdnemszerető aljasul bánt el velem, az megérthető. Sosem volt benne sem tisztelet, sem kedvesség, de Pé, valahogy más volt. Annyi sok órán keresztül, amikor beszélgettünk tudom, hogy megérintettem a lelkét. Olyan dolgokat meséltünk el egymásnak, amit az ember nem mond el akárkinek. Talán az életében egy két embernek, de még az is sok. Azt is mondta, hogy nem érti, hogy tud velem így beszélni? A lelkünk összeért, és az nagyon jó volt. De aztán az önzése, a férfibüszkeség, vagy valami más felülkerekedett benne, és úgy taposott rám, mintha nem is érdekelné. Az emberi gyarlósága. Én megbocsátok neki, de tudom, hogy egy napon, nagyon fogja bántani mindezt. Csak akkor már késő lesz. Az élet mindig ad nekünk esélyt a boldogsághoz, de az esélyeket meg kell ragadni. Ha elszalasztjuk, akkor az már sose fog visszatérni. Hinnem kell, hogy ami történik velem az a legjobb. Hinnem kell, mert ez ad erőt, hogy ne adjam fel. Ha Isten úgy gondolja, hogy Csé az, aki el kell, érkezzen hozzám, akkor örömmel fogom fogadni, de ha nem ő, akkor elengedem, mint annyiszor már mást is, mert tudom, nem ő az, aki egy életre hozzám tartozik. Nehéz dolog ez az elengedés, néha jó volna érezni, hogy van valaki, akire mindig számíthatunk, aki mindig mellettünk lesz és megfogja a kezünk, ha félünk. De az élet tele van magányos percekkel és olyankor nem tehetünk, mást álmodunk, vagy visszagondolunk egy régi ölelésre, simogatásra, egy elfelejtett jó szóra.