2015-öt írunk és miközben élem az én egyszerű és bonyolult életem a világ forr körülöttem. Nem szerettem soha a politikát, mindig azt mondom, hogy az ördög műve az, de most mégis el kell meséljem neked, talán te is tudod, talán te másképpen éled meg, vagy talán semmit se tudsz, mert ahol te vagy ott paradicsomi állapottok vannak…nos…mit lehessen tudni, ezért elmesélem, hogyan látom én. A gyerekkorom a kommunizmussal kezdődött, nem volt jó, de azt ismertük és tudtuk a szabályokat. A kommunizmusban azt mondták a kapitalisták disznók, kizsákmányolják az embereket és az osztály ellenségei. Milyen dolog az, hogy egy pár ember uralkodik a többségen és dőzsöl, és azt csinál, amit akar, miközben a többiek pusztulnak bele a nyomorúságba. Amikor kicsit nagyobb lettem, akkor már nem hittük el ezeket a szövegeket, hiszen azt láttuk, hogy a kommunizmusban is van, aki dőzsöl és mások még labdába se rúghatnak. Fiatalon megtanultam, hogy a felnőttek egyet mondanak szemedbe és mást a hátad mögött, és a viccek is úgy születtek meg, hogy amit nem tudtunk kimondani azt a viccek mögé rejtettük és azért voltak jó dolgok is. Például az, amikor a kémia tanárnő megtanította nekünk nyolcadik osztályban a magyar és székely himnuszt. Zárt ajtók mögött halkan énekeltünk, mert ez tilos volt, de ahogy a kis törékeny asszony mondta, minden magyar gyereknek tudni kell ezt, ez a minimum. Akkor kezdtem el beleásni magam a magyar történelembe, amit csak nagy nehezen kaptam meg, mert azok a könyvek tiltottak voltak akkortájt. Emlékszem heteken át képes voltam elmenni mindennap a nagynénémhez és beülni a kisszobájába és leírni, lemásolni az egész történelemkönyvet, amit nem adott csak úgy ide, hogy nem vihetem ki a házból. Mivel annyira akartam, hogy nekem is meglegyen, lemásoltam az egész könyvet. Két nagyon vastag füzetbe fért el, de végül is megvolt, és nem akárhogy, hanem a legszebb írásommal. Azt mondta volt nekem akkor a nagynéném, hogy ekkora ambíciót még soha nem látott senkibe. Nagy dicséret volt ez nekem akkor. A kommunizmus vége felé kezdtük megtapasztalni a nincstelenséget, a hiány fogalmát, amikor még a kenyeret is porcióra adták. Mindenkinek volt pénze bőven, de nem tudott mit kezdeni vele, mert az üzletek üresek voltak. Egy idős bácsi mondta akkor-, nocsak, ne búsuljon angyalkám, mert maga még meg fogja érni azt is, hogy az üzletek tele lesznek, de nem lesz rá pénze, hogy azt vegyen, amit akar. Aztán jött az a forradalom, amit mára már nem lehet tudni, hogy is volt, mint is volt? Nekem akkor nagyon nagydolog volt, féltünk, de izgultunk is, fiatal voltam és azt hittem, most már ezután csak jó jöhet. És jött a kapitalizmus a maga mindenségével. Korrupciók lopások, csalások és megtanultam, hogy ahhoz, hogy a felszínen maradjak én is azt kell, tegyem, amit a többi. Az óta azt is megtanultam, hogy bizony, az izmusok azok mind arról szólnak, hogy valakinek nagyon jól megy dolga, természetesen nem becsületes úton és nem azért, mert nagyon jó ember, és a többi sok, a tömeg és az egyszerű embernek ugyanolyan rossz és ugyanolyan nehéz, minden esetben. Meg kell tanulni élni. A legnehezebb úgy élni, hogy akkor is, amikor a mélyben vagy és akkor is, amikor a csúcson, meg tudj maradni embernek. Sokan itt buknak el sajnos. Forradalom után vállalkoztam én is kipróbáltam mindent, addig, amíg a kis vállalkozok voltak sokan nagyon jó volt, virágzott az ország, még akkor is, ha nagy volt a korrupció, és sok volt a bürokrácia, tudtam, hogy kivel mit kell beszélni. De aztán beszivárogtak az országba a multik, az idegenek, a boltokat elárasztották az olcsó kínai áruk, és a más országból levő termékeket. Olyan dolgokat importált az ország, amiket régebb exportra is készítettünk, jók voltunk sok mindenben, könnyű ipar, mezőgazdaság, mindent tönkre tettek, semmiért, üveggyöngyért eladták az országot, és lettek a nagyon gazdagok és a nagyon ­­szegények. A középréteg, ami mindig az ország jólétét biztosítja, lassan eltűnt. Egy nagy harc lett újból az élet, azért, hogy valahol megmaradhass. De sajnos a politika ennél nagyobb, a forgató könyvet már születésem előtt megírták a gonoszak, mert csak így tudom hívni őket. Ezeknek nincs se arcuk, se nevük, mert mindent az árnyékból irányítanak, és ha valami nem jól megy, majd az előretolt őrség fog fizetni azért, ők lesznek a bűnbakok. Így voltak bűnbakok annak idején a németek, mert aki német mind fasiszta, a zsidók, aki zsidó az mind lop és csal és a román a magyar, minden nemzetnek szereztek valamilyen címkét ezek a gonoszak és a legjobb szórakozásuk az, hogy összeugrasztani minden nemzetet. Hát igen, minden nemzetnek megvan a maga fájó pontja, a rossz emlékek, ezeket csak időnként fel kell szaggatni és megsózni a nacionalizmus (egy újabb izmus) fűszerével és mehet már az ellenségeskedés.

A kommunizmusban gyűlöltük az oroszokat, mert megszállóink voltak, mert kötelező volt az oroszt tanulni, mert ők voltak az ellenség. Amerika volt a csoda, az Aliz országa, a lehetőségek, álmok országa, ahol a koldusból királyfi lehetett. Na, igen, csak a fordítottjára nem gondolunk soha. Amerika, akire vártak az 56-osok, akire várt Erdély, hogy felszabadítson. Csak a mézes madzagot láttuk, pedig Amerika csak egy újabb Szovjetunió volt. Na és mi van ma? Amikor már minden országot úgy, ahogy összezüllesztett ez az árnyékhatalom, akkor eljött az idő, hogy más országokat ránk szabadítson. Jönnek, már évek óta, de most már egyre többen, mindennap több és több arab néger és kínai áramlik Európába. Ami még megmaradt, a nemzeti öntudatot már csak így lehet összetörni, ha jól összekeverjük, legyen az európai kisebbségben, a saját országában. Jönnek, egyre elkeseredettebben, hiszen őket is üldözik és már semmi veszteni valójuk nincs. Ők is ugyan úgy hülyítve vannak, Európa a paradicsom, ahol várnak rád és mindened meglesz, csak el kell, érj oda. Aztán amikor megérkezik, azt látja, hogy dühösen néznek rá, hogy az ember csempészek kihasználják, hogy meghalhatnak, mert senkire nem számíthatnak és ott állnak középúton, se hazájuk, se semmijük. Merre menjen ez a tömeg? Persze az Árnyék elintézi, hogy Trója lovával beszivárogjanak a katonák is, meg azok a zsoldosok, akiket fel lehet áldozni, újból és újból.

Az európai dühös a jövevényre, mert el kezd félni és rém és igazhírek keringenek, és a jövevények meg egyre többen vannak és már ők se félnek, mert a több lúd disznót győz elméleten ők is harcolni készek. De kérdem én, kinek jó ez?

Én nem vagyok politikus, nem vagyok analitikus, sok mindent nem is tudok, egyszerű paraszt gondolkodásommal csak azt látom, hogy valakik nagyon terelgetnek minket egy újabb háború felé, ahol nincsenek győztesek, csak vesztesek. De igen, vannak győztesek, csakhogy ők nem vesznek részt ebben a háborúban, ők csak a páholyokból nézik, és közben fogadásokat tesznek. Nem baj, ha újból milliók halnak meg, majd rákenjük erre meg arra, a lényeg, hogy a végén mindenki bűnös, mindenki szenved, mindenki kivetkőzzön emberi mivoltából és hát igen, ez az igazi szándék. A gonosz győzedelmeskedjék.

Néha nézem a tévét, olvasom az újságot és szeretném azt kiáltani: - menjetek haza, mind, menjetek haza, ez az én országom, az én földem, nektek van országotok. De tudom, hogy ott nagy bajok vannak, és onnan menekülnek. Jönnek, egyre csak jönnek. Nem lesz elég munkahely, megint szegénység lesz, talán háború, belső harcok, valaki valakivel. Félelem, rettegés lesz. Tehetetlen vagyok, én nem tudok ezek a dolgok felett dönteni, de a kormányok, a nagy Európa miért nem dönt? Miért nem fognak össze a nemzetek és vesznek fel határozott lépéseket, amíg még nem késő? Az embercsempészet is meg kellene állítani, milyen ember az, aki a más keserűségén gazdagszik meg?

Nem tudok strucc módjára viselkedni, hogy észre se veszem, de bánt, hogy semmit nem tudok tenni. Talán csak imádkozni. Hiszen azok is a testvéreink, még akkor is, ha más vallásuk van, ha más a neveltetésük, ha másképpen gondolkodnak, ha azt hiszik, mi az ellenségeik vagyunk, akkor is ők is emberek.

Erről sajnos az jut eszembe, hogy én bár szeretem az állatokat, mégis úgy vagyok vele, hogy ha a házamban találok, egy pókot megfogom szépen és kidobom a kertbe. De ha egyre több pók kezd lenni a szobámba, akkor veszem a seprűt és kiseprem őket, akkor is, ha egy pár megdöglik közbe. Ha pedig ennél is jobban elszaporodnak, akkor valamivel védekezni kezdek ellenük. Vagy vegyszerrel, vagy valamilyen módon, mert nem tudok úgy lakni a szobámban, hogy közben a pókok mászkálnak rajtam. Azt hiszem, ez a hasonlat eléggé tükrözi, amit gondolok a menekültekről. Sajnálom őket, de az én gyermekeim fontosabbak, az én nemzetem, az én Európám.