Nekifogtam újra meditálni. Már rég óta tudom, hogy kellene, de valamiért mindig odáztam. Talán bennem is van egyfajta hanyagság, vagy hallogatási hajlam. A tegnap azonban megint előkerült a meditációs téma. Régebben mindig belealudtam a meditációba. Talán azért mert a kényelmes elhelyezkedés nekem a háton fekvést jelenti és ahhoz már nem is kell olyan sok, főleg egy vezetett meditáció során, hogy elaludjak. Ma azonban a gondolataim összevissza röpködnek, és Ferenc szavai jutnak eszembe. Miért ellenkezett bennem minden sejt, amikor azt mondta, hogy minél kevesebbet kell gondolkodni? Vagyis fél éven keresztül azt magyarázza, hogy a gondolat mennyire fontos és hogy gondolatainknak teremtő ereje van, aztán fél év után azt mondja egyik nap, felejtsétek el mindazt, amit eddig mondtam, kezdjétek tiszta lappal és arra összpontosítsatok, hogy ne gondolkodjatok. Ettől aztán kiakadtam. Akkor volt, hogy többet nem mentem el a tanfolyamra, vagy előadásaira, vagy minek is nevezzem. Pedig hiányzott, és az óta is hiányzik, de nem találtam senkit ahova szívesen eljárnék. Utána meg el kezdtem utazgatni egyik országból a másikba és egyre kevesebb lehetőségem adódott arra, hogy bárhova is elmenjek élő közvetítésre. De nem gond, hiszen itt van, az internet innen mazsolázhatom. A gond az internettel csak az, hogy nagyon sok esetben csak felületi tudást tud biztosítani. A mélységek azért hiányoznak, amiket a könyvek inkább biztosítottak. De mivelhogy már harmadik éve egy bőröndben van az életem, nagyon meg kell, gondoljam mit is viszek magammal, mert minden felesleges dolog plusz kiló az utazásnál. Talán ezért is van most ez a nomád életem, hogy jobban megtanuljam elengedni a dolgokat. Nem tudom. Mostanában sokat vagyok egyedül, így jut időm bőven ezen gondolkodni. Mi az én feladatom ebben az életemben? Miért vállaltam be ennyi megtapasztalást, és miért olyan olthatatlan még mindig a tudásszomjam? Mindezekre szeretnék választ találni. Ezért nekifogtam ma újra meditálni. Kicsit másképpen, mint máskor. Az ima is egy fajta meditálás, két féle ima létezik. Az egyik a megszokott tanult ima, amit mantraként mondogatod, és a második az, amikor személyesen beszélsz Istenhez és elmondod neki mindazt, amit gondolsz és érzel. Nem hiszem, hogy minősíteni kellene bármelyiket is. Szerintem egyaránt jó mindkettő. Én mindkettőt használom. A belső tapasztalásokról pedig nem lehet beszélni, mert azokat nem lehet szavakba önteni. Egyszerűen azt gondolom, hogy azt mindenki egyéni szinten másképpen tapasztalja meg.

Akkor most mi legyen? Gondolkodjam, vagy nem?

Nem tudok nem gondolkodni, annyi kérdés kering bennem naponta, hogy már az is nagyon jó, ha jobban oda tudok figyelni a gondolataimra, hogy ne a gondolataim uraljanak engem, hanem én uraljam őket. Még ez is nagy kihívás, nemhogy egyszerűen gondaltnélküli állapotot tudjak magamnak teremteni. Talán pár percnyi meditáció segítségével elérhető? Nem tudom.

Egyelőre élvezem a teremtési lehetőségeket, még teremteni szeretnék, még keresem az utam. Lehet, hogy kicsit későn érő típus vagyok, mások ebben a kórban megállapodtak már és egy biztos háttérrel rendelkeznek úgy anyagi szinten, mint szellemi és lelki, vagy legalábbis valamelyik oldal stabil. Nekem nem. Minden szinten feje tetejére fordult a világ. Néha úgy érzem, ott vagyok most, mint 18 évesen, amikor el kezdtem élni. Egy bérelt lakásba egy akármilyen munkahellyel és sok sok reménységgel. A reménységeim kicsit szakadozottak már de még létezik. Ha annyiszor újra tudtam kezdeni az életemet miért ne tudnám még egyszer? Egyetlen, amit magammal hoztam az életemből a tapasztalataim és a tudásom. Bár azon is elgondolkodom, hogy talán az a gond hogy felületi a tudásom, nagyon sok mindenhez értek, de semmiben sem szereztem nagyon mély tapasztalatot, vagy amiben szereztem azt éppen jelenleg nem tudom kamatoztatni. Egész életemben az volt az érzésem, hogy az én feladatom a tanítás, mégis olya keveset voltam tanító, tanár, úgy értem hivatalos formában, iskolában. Azok a legszebb szakmai élményeim. Minden munkámat szerettem, de valahogy a tanítás nem is volt munka, inkább kihívás, valami nagy szerelem. Nem értem most mégis az élet miért fintorgatja magát olyan szinten, hogy bármit elérhetek csak a tanítást nem. Itt külföldön mit is tudnék tanítani az embereknek? Itt inkább én tanulok. Egyre inkább változom. Már kevesebbet beszélek, és többet figyelek. Figyelem az embereket, azt nagyon szeretem. Próbálom megérteni reakciójukat és igyekszem kritika nélkül figyelni őket. Néha keresem a magyarázatot a magatartásukra. Igazi múltikulti van a munkahelyemen. Talán egy kicsit ez is jellemzi a mai nyugati államokat. Nem egyszerű ennyi emberrel dolgozni, a főnökömnek sem lehet túl könnyű dolga. Kicsit úgy viselkedik mindannyiunkkal, mintha gyerekek lennénk. Nincs benne semmi nagy tisztelet se korra se nemre való tekintet, csak az, hogy a maximálisat tudjuk neki nyújtani. A többi nem is biztos, hogy érdekli. Ha valaki nem tud, bel illeszkedni ebbe a sémába azt automatikusan kirakja (ab sofort). Velem nincsen különösebben baja, de azért néha mégis bosszant. Az első hetekben, amikor ide jöttem, minden új volt. Nagyon sokat kellett tanuljak, folyton koncentrálnom kellett hol a feladatra, hol arra, hogy megértsem, mit mondanak. Úgy érzem, aránylag már elég jól beszélek németül, sok kollégám nem beszél még olyan szinten, sem mint én. Nagyon sokan, ha tehetik, angolul beszélnek. Ez rám nézve nem tudom, jóe vagy rossz, mert néha már én is kezdtem kavarni a két nyelvet. Szóval az első hetekben a főnököm ahányszor elment mellettem és ránéztem mindig kacsintott egyet. Ez kicsit fura volt, mert nem tudtam mire vélni. Biztatás vagy próbálkozás valamilyen szinten a megy vagy nem fajta kérdésbe. Sok mindent megértem már, ezért óvatos vagyok ezekkel a megnyilvánulásokkal. Úgy tettem, mintha semmi se történt volna. Egy idő után aztán abba hagyta, de durvább kezdett lenni. Olyan mammogos, mindenért szólt, mintha folyton idegesíteném. Néha megfogta a kezem és húzott magával és úgy mutogatta el a dolgokat, mintha szellemileg elmaradott lennék némileg, vagy nem érteném a nyelvet és meg kell, nekem mutassa. Azt hiszem a többiekkel is így viselkedik. Lehet, hogy úgy gondolja, amiért nem vagyok német, nem értem annyira, amit mond. Bár bevallom, megesett nem egyszer, hogy a dialektikus habarásait elég nehezen értettem meg. Ehhez még az is hozzájön, hogy a többieknek is meg kellett szokjam a beszédstílusát. Mert, hogy sokan nem is beszélnek, helyesen németül attól én ki kell, találjam mit is akarnak. Minél jobban megtanultam a munkám, meg azt, hogy bizonyos tárgyakat hogyan neveznek és minek hol a helye annál inkább elboldogulok. Nem tudom, hogy szeretem ezt a munkát vagy sem. Azt azonban tudom, hogy nehéz. A program is és a munka maga is. Valószínűleg amint tehetem, keresek magamnak valami mást. Még nem tudom pontosan mit, de már körvonalazódik az elképzelésem. Valami, amit jobban megfizetnek, és ahol többet kell az eszemet használni és kevesebbet, a fizikai erőmet.

Nos, jól elkalandoztam az eredeti gondolatomtól. A kérdés még mindig nyitott. To be, or not to be?