Arra gondoltam írok, mindent kiírok magamból, nekem ez a meditációm. Mostanában sokat olvasok megint. Mindenről és egyre több dolgot fedezek fel, úgyhogy már el kell, gondolkozzak, hogy mit is tudok elolvasni, annyi mindenre nincs is időm. Egész életemben keresem a tudást, a tudás által a felismerést és azt, hogy meg tudjam, ki vagyok és miért jöttem erre a helyre ebben az életbe. Sok féle elmélettel találkoztam már, van, amelyik ellent mond egymásnak ugyanaz valláson belül, de erre azt mondják, hogy az dogma és azt úgy kell elfogadni, ahogyan, van. Kis gyerekkoromtól fogva álmodozó típus voltam és vagyok, aki imádja a meséket, a filmeket és legfőképpen azt, amikor minden jó, ha a vége jó. Gyerekkoromban nagyon sok mesét olvastam, egyesekre még most is elevenen emlékszem, mások már csak foszlányban maradtak meg. Senki se mondta mire valók a mesék, de amíg olvastam őket egy más világban voltam, elfelejtve azt, amibe beleszülettem. Amikor már nem olvastam, akkor kitaláltam meséket és egyik napról a másikra folytattam őket, annyira szerettem őket, hogy nem akartam, hogy vége legyen. Aztán jöttek a felnőttek és kijelentették, hogy a mese az csak mese, és semmi se igaz belőle. Ezek voltak az első hazugságok. No, nem a mesék, hanem az, amit a felnőttek állítottak a mesékről. Annyira fájt és nem tudtam tenni ellene. Ha még icike picikét hittem is a mesékben, nem mondhattam el, hiszen akkor én is meg lettem volna bélyegezve, kitagadva, félre lökve. Nem akartam, hogy félre lökjenek ezért megtanultam megfelelni. Ez volt a második nagy hazugság. Amikor a felnőttek nem engedték meg, hogy én önmagam legyek, amikor azon kellett gondolkodjak, mi az, amit elmondhatok és mi az, amit nem. A világom kettévált. Lett a belső világom és lett a külső világ. Én meg sokszor már nem is tudtam hova tartozom. A belső világomban voltak sárkányok meg boszorkányok meg koboldok és tündérek, de ott mindig tudtam, hogy ki az, aki hazudik és ki az, aki gonosz vagy huncut, kibe lehet megbízni és kitől kell óvakodni. A külső világ azonban ennél bonyolultabb volt. Néha a legjobb barátom hazudott és az anyám csapott be és lassan már magamban sem bíztam, mert nem tudtam mikor hazudok, és mikor mondok igazat. Aztán jött a harmadik hazugság. Csak akkor leszel valaki, ha sok pénzed van és bármit megvehetsz magadnak. Akkor már kamaszodó gyerek voltam és célokat tűztem ki magamnak, hogyan érjem el azt, hogy valaki legyek, hogy sok pénzem legyen és boldog lehessek. Pedig én eredetileg, csak egy szerető családot akartam, aki mindig is hiányzott az életemből. Szerettem volna magam köré gyűjteni a testvéreimet, a szüleimet, a szerelmem és annak rokonait és a gyerekeimet. Szerettem volna igazi anya lenni, olyan amilyen nekem Angyal volt, akit imádtam és szeretek a mai napig. Szerettem volna jó feleség lenni, akit szeretnek, akire büszke a férje és szerettem volna a közösségnek ahol élek hasznos és szeretet tagja lenni. Amikor fiatal házasokként azért veszekedtünk, mert kevés volt a pénz eldöntöttem, hogy addig dolgozom, amíg annyi pénzünk lesz, hogy soha ne keljen veszekedni. Én kis hülye, én kis naiv. Mindent elrontottam. A gyerekeim felnőttek, elváltam és eltelt felettem is az idő. Ma már tudom, hogy nem a pénz fontos, hogy ami igazén fontos azt nem lehet megvenni, sőt megdolgozni érte sem lehet. Ma már nem hiszek az álmokban, a mesékben se úgy, mint régen, és a valós életet is csak elfogadom. Megtanultam, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Néha bánat van néha öröm, ezen már nem lehet változtatni. Minden rendben van.