Vasárnap van, egész nap pihentem, főztem, ettem… talán túl sokat is és filmet néztem… németül. Tanulom a németet, de már nagyon türelmetlen vagyok, mert még jobban és jobban szeretném tudni. Elérni azt a pontot, amikor teljesen minden szót és minden kifejezést értek. Akár múlt időben van akár hat het lehetnékben. Türelmetlen vagyok, mert a kollégám már rég ígéri, hogy megkapom a lakását, ők egy nagyobba költöztek, de én még nem kaptam semmilyen szerződést és addig semmi se biztos. Ideje már a saját lakásomban lenni. Ha jól bele gondolok, 49 éves vagyok, de még soha nem volt úgy lakásom, hogy csak én egyedül legyek benne. Mindig népes családom volt, aminek megvan a jó és rossz oldala, most azonban arra vágyom, hogy egy kicsit legyek a magam kis nyugalmában. Itt ugyan van egy szobám, amiért fizetek, de sokat kell alkalmazkodnom és nyelnem. Aki befogadott aranyos kedves nő, de nagyon hangulatember és soha se tudom, hogy hol segítőkészen, hol csúfondárosan kioktatóan beszél velem. Úgymond anyáskodik felettem, ami magába véve nem is volna rossz, de fiatalabb min én és olyan hangsúllyal beszél sokszor, hogy érzem, ahogyan lekezel. Nem érdekelne különösebben, hiszen nem áll a szívemhez olyan közel, hogy bántani tudjon, de függök tőle, hiszen az ő lakásában lakom. Igaz, hogy fizetek érte, mégis úgy viselkedik velem, mintha egy megtűrt személy lennék. Na, nem mindig… amint mondtam… hangulatember.

Elhoztam egy csomó mindent otthonról és itt is vásároltam, már lassan a szobámba se férek. Jól vagyok másképpen, csak jó volna egy otthonérzet, mégha egyedül is vagyok. Máskor meg arra gondolok, hogy amikor egyedül leszek nagyon magányosnak fogom érezni magam. Vagy kitudja.

Na jól van, elég a szomorú hangvételből, jól vagyok és hálás vagyok mindenért. PONT.