Ich liebe meine Körper…. hallgatom németül Luis Hayt akit nagyon szeretek. Tanulom közbe a németet, hangos könyveket, filmeket és minden egyebet hallgatok, nézek, mégis úgy érzem olyan lassan halad a nyelvfejlődésem. Szeretném minél jobban elsajátítani ezt a nyelvet, hogy aztán a nagy íróktól is tudjak olvasni németül. Például Rudolf Steiner és Goethe.

Szombat délután van, olyan gyorsan repül az idő. Ma történetesen nem dolgozom, és úgy történt, hogy egyedül vagyok itthon, aminek nagyon örvendek, vagy örülök. Nálunk otthon a székelységben azt mondjuk, hogy örvendek, itt azonban már nem egyszer megszólítottak, magyarországi, vagy oda elköltözött emberkék, hogy bizony ez nem helyes, mert az ember nem örvendezni szokott, hanem egyszerűen csak örülni. Csak bele ne őrüljenek a nagy tudásukban. Na de nekem aztán mindegy.

Ma azonban egyébről szeretnék mesélni neked. A társkeresésről, ahogyan mostanában látom én ezt. Eszembe jutott egy szép dal… minden madár párat választ, virágom-virágom, hát én immár kit válasszak, virágom-virágom, Te engemet, Én tégedet, virágom-virágom.

Fiatal koromban úgy képzeltem el ezt a párválasztást, hogy majd csak eljön az igazi, akiért az ember lánya bogarakat érez a gyomrában, vagy pillangók repdesnek, vagy mi a csuda, aztán ásó kapa és a nagyharang. És boldogan éltek, míg meg nem haltak. Arra nem is gondoltam, hogy ezek a bogarak esetleg csak nálam mászkálnak fel s alá, vagy, hogy egyesek nem azt mondják ki, amire gondolnak, hanem csak azt, amit te hallani szeretnél. Na, szóval voltak apró kis bogarak, amik aztán hamar elmásztak és voltak nagy bogarak, amiket évekbe tellett, amíg elhajkurásztam a gyomromból. Ahogy a nagy könyvben meg van írva, volt első szerelem, aztán volt nagy szerelem és én intenzíven át is éltem vall amennyit, aztán valahogy úgy gondoltam, hogy most már annyi csalódás után hiába várok a nagyra, jó lesz, ha azt választom, aki engem szeret, én majd csak megszeretem menet közben. Így lettem a felesége egy olyan férfinek húsz éven keresztül, aki kellemes volt, szép volt és kívülről úgy látszott, hogy minden nagyon tökéletes. Nem, nem, nem hibáztatom őt az elszenvedett fájdalmakért, mindenért egyedül én vagyok a hibás. Ketten két különböző természet vagyunk, tűz és víz.

Válás után azonban arra gondoltam, 42 évesen nem vagyok én még olyan öreg, és gyorsan összejön az igazi, és aztán…blablabla. Hát mit mondjak, volt egy jó pár próbálkozásom, de egyik sem volt se igazi, se megtartani való. Lassan már azt vettem észre, hogy ilyen egy-két éjszakás kalandokra szorítkozom és mindegyik után egyre üresebbnek éreztem magam. Most már lassan három éve ott tartok, hogy az első találkozást már nem is követi semmi. Vagy ami még rosszabb már találkozás sincs. Viccesen szoktam mondogatni, hogy csak az idiótákat vonzom, de nem így van. Valahogy megváltozott a világ, valahogy megváltoztak az értékrendek.

Születésnapomra megrendeltem az univerzumtól, hogy de jó lenne egy kis találka, és az Univerzum azt mondta, kérésed parancs. Pontosan szülinapomra érkezett meg, virággal a kezében, ahogy az elő van írva. Még az is kellemes volt, hogy külsőre elfogadható volt, igaz 12 évvel idősebb, mint én, de egye fene, az ember lánya csak nem akad fel egy ilyen kis semmiségen. Magas volt és egy kis pocaktól leszámítva elég ügyes termetre. Belefért a kedvenc elvárásaimba. Mert ugyebár az van, mindenkinek elvárása van, hogy milyen is kell, legyen az a bizonyos partner. Nagyot sétáltunk, sokat kacagtam és mindketten nagyon jól éreztük magunkat. Még csók is volt, ami szintén belefért, nem voltak ugyan bogarak, de azért kellemes volt. Kell a csudának az a bogár.

Aztán jöttek a hétköznapok. Mindenki rohanta maga kis élete után, és esténként jöttek mentek a kis üzenetek. – Szia, hogy vagy?- én jól és te?- én is jól. Akkor aludj jól.

De amikor már két hete ez a szöveg ment többé-kevésbé enyhe eltéréssel, kezdtem rákérdezni saját magamra.

• Biztos, hogy ezt akarod? Biztos, hogy ez hiányzik az életedből?

Ja persze szóba jött a szex is, ami jó is lett volna, de valahogy nem volt jó a teríték.

• Gyere, most mert két napra a fiam elment és kettesben lennénk. Egy egyszobás kis legénylakás.- valahogy nem volt rá kedvem.

Aztán felajánlotta, hogy ő jön el, ha a kolléganő nem lesz otthon, csak szóljak, mert besurran. – valahogy ez sem volt az igazi. Utolsónak felajánlotta, hogy a kocsi hátulja is elég kényelmes, az is megtenné.

Baj van velem, ebben a mai rohanó világban nagyok az elvárásaim. Szeretném, ha meghódítana, ha elvinne valami nagyon szép helyre és lassan elérné azt, hogy beleszeressek és én is érezzem, a tűzet, azt, hogy alig várja, hogy hozzám érjen. Mond, csak nagyon naiv vagyok, hogy még hiszek ebben? Vagy már ebben a kórban húzzam le a redőnyt?

Na, szóval Unalmaska eltűnt, lassan lekoptattam. Egyszerűen elfejtettem válaszolni a dög unalmas rövid beírásaira. Aztán hónapok múlva tett egy epés megjegyzést, hogy milyen szép volt és aztán sehol semmi. Én meg szépen felhívtam és elmondtam neki, amit gondolok. Harag nélkül mondtam el, hiszen nem is haragszom, csak egyszerűen, nem az volt, ami kellett volna. Megköszöntem neki azt a napot, ami valóban szép volt és kívántam legyen boldog. Nem ő tehet róla, ha nem arra vágyom, amit tudott volna nyújtani.

Ilyen apró kis történeteim vannak, regényt írhatnék róla, sajnos a vége mind az lesz, hogy előbb vagy utóbb lekopnak, mert nincs tűz, nincs semmi, ami éltetné az érzéseket. Egy másik férfi, akit nevezzünk Mélának, azzal jött, hogy ő társra vágyik, menjek én oda, oszt nagyon jól megleszünk.

-És mi lesz, ha két hónap múlva ráébredünk, hogy mégse működik?

- Hát, tegyünk róla, hogy működjön.

Csak éppen azt nem mondta, hogy majd úgy viselkedjek, hogy az neki megfelelő legyen. Sajnálom, de már nem vagyok rászorulva arra, hogy valaki eltartson, valakinek ki legyek szolgáltatva. Én nem így látom a társat. Ne egymásra támaszkodjunk, hanem egymást emeljük, amennyiben ez lehetséges.

Az emberek vágyakoznak a szép és jó után, de tele vannak félelemmel, és még mielőtt kialakulna az a bizonyos valami, ami lehet jó, vagy rossz, bekerít tik, magukat és inkább választják a biztos kerítést, mint a bizonytalan repülést… vagy zuhanást. Igen, ez így van. Talán én is félek. Annyiszor elestem, hogy már nem is emlékszem a repülés élményére. Ott ég bennem a vágy, de a félelem elnyomja.