Kavarog a fejem és őszintén mondom, nem tudom, ha az jön ki belőlem, amit el szeretnék mondani. Van úgy, hogy a gyárban elképzelem, miről fogok írni, aztán amikor hazaérek, vagy neki se fogok, vagy teljesen más dolgokról írok. Most azonban az jutott eszembe, hogy van egy szó, amiről már annyit írtak, énekeltek, meséltek, álmodoztak az emberek, mégis… ki tudná megmondani pontosan, hogy is van ez?

Mi a szerelem? Sokszor átéltem már ezt az érzést, mégis néha azt gondolom, nem is voltam igazán szerelmes soha, vagy legalábbis az az igazi nagy nagy szerelem, amiről azt mondják, hogy soha el nem múlik. Az valahogy kimaradt az életemből. Pedig amióta az eszemet tudom mindig szerelmes voltam. Gyerekkoromban, titokban valamelyik osztálytársamban, vagy pajtásamban, persze erről még a legjobb barátnő se tudhatott, aztán szerelmes voltam egy szőke fiúban, akiről több száz oldalas naplomban írtam, de amikor azt mondta, hogy tetszem neki akkor szembe röhögtem és elfutottam, aztán ott volt az első igazi szerelem, az első csók. Pedig első látásra nem is tetszett nekem a nagy füleivel, a barátja tetszett mégis belé lettem szerelmes és Istenem, hogy szenvedtem, mikor válásunk után mással láttam csókolózni. Eldöntöttem, hogy visszahódítom, azért is az enyém lesz és egy éven keresztül minden női trükköt bevetettem, hogy végre újból együtt legyünk. Amikor végre összejött és átölelt és megcsókolt, már semmi se volt olyan, mint régen, nem lehet elmondani mennyire nagy csalódás volt számomra. Kigyógyultam belőle, mint ahogy utána éltem legnagyobb szerelméből is ugyanígy kigyógyultam. Pedig éveken át verseket írtam neki, amiket aztán soha nem küldtem el neki, és amikor az egyetemen újra találkoztunk, csak néztem és éreztem, mintha ezer év választana el tőle.

• Kit szerettem én éveken át, kit képzeltem el magamnak és öltöztettem az ő testébe?

A férjemet soha nem a szívemmel szerettem, inkább a fejemmel. De ez se bizonyult jó döntésnek. Anyám egyszer azt mondta el vagyok átkozva, mert az egész családon átok ül. Nem hiszem, hogy el lennék átkozva, de az meglehet, hogy igazán szeretni se tudok. Talán túl sokat álmodozom, talán túl sok vágyam és elvárásom van. Talán túl sok romantikus könyvet olvastam el és az ártott meg. Nem tudom, de az biztos, ha én vagyok szerelemes, akkor azt nem viszonozzák, vagy ha engem szeretnek, akkor én nem érzek úgy, ahogy kellene. Szóval ez van.

De azért elárulom neked, hogy nem vagyok szomorú, mert az életem során nagyon sok szép emléket gyűjtöttem össze. Néha egy pillantás, vagy egy simogatás többet jelentett minden Shakespeare jelenetnél. Ezeket az apró kis érzéseket pedig a legbelső szobámban őrzöm és úgy gondolom, hogy halálom után is magammal viszem. Ez az én titkos batyum. Persze ott vannak a fájdalmak is. Azokhoz is ragaszkodom, pedig nem kellene. Már régen el kellene, őket engedjem.

Szeretem Adynak azt a versét amikor azt írja

…nem tudom meddig fogom még a kezed…nem tudom meddig maradok meg neked…de a kezedet fogom és örízem a szemed.

Igen szerencsés embernek mondhatja magát az aki ezt átélheti. Aki úgy tud megöregedni, hogy megmarad a szerelem a szívébe és még öregen is szépnek tudja látni a társát. Csodálni tudom az ilyen embereket.