Itt ülök a fehér lap előtt és várom a fennkölt gondolatokat, de sehol semmi. Csak közhelyes dolgok jutnak eszembe és magam is csak közhelyesnek, érzem, de ami ennél is elképesztőbb, hogy nem is bánt a dolog. Pedig milyen fennkölt lenne, most nagy dolgokról odázni. Okoskám és Kincsem nem mentek ma el az apjukkal kirándulni.

-Magunkra akarunk menni, kirándulni.

A kirándulás pedig elmaradt, mert közben jégeső kezdett hullni, és nem is akármilyen. Aztán újból kisütött a nap.

-Bárcsak elmentünk volna a Faterrel kirándulni.

Nos késő bánat. Én meg azon gondolkodom, miért történnek dolgok, ahogyan történnek, és miért agyalok annyit. Gyermekkoromban nagyon sokat fantáziáltam. Vagyis, amikor valami a kedvem ellenére történt, magamban lejátszódtam az eseményt másképp. Pedig akkor nem volt bennem a tudatosság, még annyira, sem mint most. De a tudatalattim nagyon tudott vezetni. Nem tudom, mi értelme volt az egésznek, de legalább jókat szórakoztam vele. Vegyük csak azokat az éveket, amikor az otthonban voltam. Főleg az első periódus, amit a börtön éveinek is mondhatnék. Képzeld el, hogy egy óriási nagy épületben be voltunk zárva több gyerek, különböző kórosztály, és mind pizsamában voltunk. Ha tegyük fel, kiszöktünk volna is onnan, hová menjél el pizsamába, hiszen, ha elindulsz az úton, nem megfelelő öltözetben, mindjárt azt hiszik, hogy az elme osztálytól léptél le és az első beléd ütköző rendőr lebilincsel. Pedig, neked elég ép az elméd, csak éppen bedugtak egy szanatóriumban, mert az anyád történetesen a szomszéd kórház, elme szakán piheni ki, a Fater által okozott fájdalmakat. Gyerek voltam, és sokszor nem értettem mi miért történik körülöttem, de mindez ellenére, hihetetlen tisztán láttam a helyzetemet. Tudtam már pici kórtól, hogy valaki korlátokat tesz ellőmbe. Lázongtam ellenük, de nem úgy, mint Okoskám, hanem, úgy, hogy kitaláltam magamnak egy másik világot.

Voltál már úgy, hogy álmodsz, és azt álmodod, hogy az álom az igazi valóság, és amikor felébredsz, az tulajdonképpen maga az álom? Én igen. Sokszor csak azt vártam, hogy végre ébredjek fel és jöjjön értem az igazi Anyám, és vigyen el. Valahová, jó messze, ahol van az igazi Otthon. Milyen az igazi otthon? Sokáig nem tudtam, de azért álmodtam. Egy hely, ahol meleg van és puhaság, ahol simogatnak és átölelnek, ahol halkan beszélnek veled, és meghallgatnak, ahol fontosnak érzed magad, és legfőképpen ahol szeretnek. Az igazi otthon egy ilyen hely.

Álltam a kerítés mellett, kezemmel fogtam a hideg drótot, és közben arról álmodom, hogy kilépek a testemből és már el is indultam be a zöld park felé, be, a kerítésen túl, ahol van az ismeretlen. Felfedezőúton jártam, szinte órákig ott álltam, és csak akkor rezzentem meg, amikor az ápoló rátette a kezét a vállamra.

-Ideje bemenni a kórterembe kicsi.

Olyan lehetett, mint amikor meghalsz, elindulsz a másik világba, valahol a fény felé, vagy tudom is én, de nagyon jó és csak mész, és egyszer csak valaki visszaránt. Erőszakosan megrándítja azt az ezüst szálat, és neked vissza kell térni oda, ahol nem akarsz lenni. Aztán már egész kicsin megtanulod, hogy nem menekülhetsz a sorsod elől, mert bár néha átléped az álom kapuját, és bolyongsz a vágyaid szárnyain, valami mindig visszahív, mintha azt mondaná.

-Még nem mehetsz, még dolgod van ideát, és ha akarod, ha nem, ezt el kell végezd.

Így aztán lebegsz a két világ között és sokszor már nem is tudod, melyik a valóság, vagy melyik az álom? Melyiket teremtetted te, és melyikbe teremtett Isten, hogy tapasztalj. Tanulj és szenvedj, mert a szenvedés maga a csiszoló kő, ami igazán értékessé teszi a gyémántot. De, mi van, ha te nem is vagy gyémánt? És mi van, ha te egy olyan kő vagy, amit senki nem ismer. Ha pedig nem ismer, akkor annak értéke sincs. Hát ezt is el kell fogadni. Értéketlen kőnek lenni és mégis csiszolódni.

A Mester azt mondta, minden cseppnek értéke van a tengerbe. Minden csepp más és mégis, mindegyiknek értéke van. Ez vigasztal. Nem baj, ha te nem ismered az értékemet, nem baj, ha úgy mész el mellettem, hogy nem érdekellek, én azért tudom, hogy nekem is van célom, feladatom, és lehet, hogy egyszer arra fogsz rájönni, hogy fontos voltam. Hogy nagyon fontos voltam, mert ha nem is voltam számodra az otthon, de lehettem volna. Valahonnan magammal hoztam az otthon illatát. Csak te nem figyeltél rám. Valamit mind a ketten rosszul tettünk. De ezen már nem szabad rágódni. Úgy van jól, ahogy van.

Aztán, ahogy nőni kezdtem kitágult előttem a világ. Sokat olvastam már elég kicsi kórtól

Negyedik osztályban már ifjúsági regényeket olvastam. Az indián könyveket valósággal faltam. Hogy miért? Nem tudom, ők jelentették számomra az igazi szabadságot. Szégyelltem a lelkemben, amit a fehér ember tett velük. Pedig ezek az úgymond vademberek több tudással, és több lelkivilággal rendelkeztek, mint azok, akik pusztították őket. Még hogy civilizáció? Eltűnt idők nyomában eredve egyre inkább beástam magam a történelembe.

Volt időszak, maikor nem is válogattam, csak olvastam, olvastam, mindent, ami a kezembe került. Néha éjszakákon átolvastam, és napokig a hatása alatt álltam egy-egy könyvnek. Ma már nincsen ez a világ. Gyermekeim megnéznek egy filmet, és jó formán még fel sem tudják dolgozni az igazi mondanivalóját, mert már új filmet néznek. Minden felgyorsult körülöttünk.

De én lelassítom a világom. Néha egy-egy hétvégén semmit se csinálok, csak fekszem és olvasok, vagy egyszerűen csak ülök és bámulom a falat. Ilyenkor lelkem kiszáll és repül, akárcsak gyerekkoromba. Hol a múltba, hol a jövőben bóklászik el. Világokat teremtek magamnak, és boldog vagyok benne. Tudom, hogy nem helyes, tudom, hogy esetleg rosszat teszek ezzel, de a párhuzamos világ mindig is vonzott. Ott jóvá lehet tenni azt, amit megbánunk, ott újra át lehet élni olyan eseményeket, amiket szeretnénk megváltoztatni. Néha csak egy szó is elég, hogy másképp íródjon az egész történelem.

Veszélyes játék, de megéri. Azt hiszem, így tanultam meg megbocsátani azoknak, akik megbántottak az életem során. Így tudtam megszeretni az Anyámat, mind azok ellenére, hogy ő semmit nem változott. Mindaz ellenére, hogy tudom, milyen. A gyerekemnek is így tudok megbocsátani. A kimondott szavak nagyon tudnak fájni, mégis kimondjuk. Én is kimondom, és van, hogy utána jobban bánom, mint az, akinek elmondtam. De a kimondott szó, kimondottan marad. Hiába kéred a bocsánatot, hiába próbálod jóvátenni. Csak a párhuzamos életben változtathatod meg. Lehet, hogy most nem érted, miről beszélek. Lehet, hogy azt hiszed, bekattantam. De nem fontos. Majd egyszer meg fogod érteni. Akkor, amikor legalább egyszer te is átéled. Csak azt tudjuk igazán megérteni, amit már egyszer átéltünk. Ezért van szükség a rosszra is. Ha nem éljük át, nem tudunk viszonyítani. Isten azt mondja, hogy nincsen olyan, hogy jó vagy rossz. Ezeket a fogalmakat mi találtuk fel. Az ember teremtette őket. Olyanok ezek, mint az útjelző táblák, amelyek néha irányítanak, merre, milyen irányban menjél, de lehetnek útvesztő táblák is. Az útvesztésnek is megvan a maga feladata. Megállít a nagy rohanásból. Valami üzenete van a számodra. Jó esetben odafigyelsz és megoldod, ha nem…majd ismételsz. Az ismétlés a tudás anyja. Addig ismételsz, amíg már kívülről fújod. És akkor az útvesztőkben is meglátod az irányítást.

Velem is ez szokott történni. Néha elveszetnek érzem magam, pedig ott van Isten velem, csak elengedi a kezem, hogy megtapasztalhassam a magam útveszőit. Amikor pedig visszatérek erősebbnek, és jobbnak érzem magam, mint voltam. És kisebbnek és alázatosabbnak.