Fáj a lelkem. Megint vasárnap és én csak hallogatok. A múlt hét fáradságai nehezednek vállamra és a bánat, mint egy súlyos fátyol borítja be az életemet. Nem is harcolok már ellene, elfogadtam, hogy ez már ezután így lesz. Dühös voltam. Dühös voltam magamra, amiért ilyen tökéletlen vagyok, hogy nem tudom helyre hozni az életemet. Dühös voltam anyámra, amiért annyi fájdalmat adott nekem, dühös voltam a volt férjemre, amiért nem tudott szeretni, dühös voltam a gyerekemre, mert látom, hogy nap, mint nap elrontja az életét. Dühös voltam Istenre, mert úgy éreztem elhagyott. Dühös voltam, a legjobban dühös voltam a saját tehetetlenségemre.

Mától elengedem a dühöt. Amikor már nem harcolsz valami ellen, amikor elfogadod, hogy az van, ami van. Hogy vannak dolgok, amiket ha nem is szeretsz, akkor is léteznek, és vannak feladatok, amikkel meg kell birkózni, még akkor is, ha semmi kedved hozzá, akkor eltűnik a düh. Helyette ott marad a szomorúság, a megalkuvás, a bánat.

Nem tudom, hogyan lesz holnap? Nem tudom, meddig fogom bírni, de már nem is gondolkozom rajta. Egyetlen célom a túlélés. De ha holnap bekopog hozzám a halál és szépen karon fog, lehet, hogy az ellen sem fogok rúgkapálni.

Rendet kell, rakjak magam körül, rendet kell, rakjak a lelkemben is. Túl sok kacat, túl sok megoldatlan, félbe szerbe maradt feladat, aminek már semmi helye ott, mégis rugdosom nap, mint nap. Túl sok mindent akarok tenni, és nem tudom, mi legyen. Nekifogtam egy újabb iskolának, tanfolyamnak. Tulajdonképpen a régi folytatása, de nem tudom, helyesen teszem, hogy most ezt is elvégzem.

A pénzkeresésre kellene, nagyon összpontosítsak. Reggeltől estig csak arra. Ha már biztosítással foglalkozom, akkor csak azt kellene, tegyem, de közben még ezerféle dolgot akarok megoldani.

Gyarló ember vagyok, akinek végesek a lehetőségei. Hiába akarok gazdag lenni, gazdagságom attól függ, mihez viszonyítom. Hiába akarok jó anya lenni, néha már magamat is utálom, amiért folyton zsörtölök, folyton rendre utasítom a gyerekeimet. Fáradt vagyok, mindennap egyre fáradtabb vagyok. Reggel úgy ébredek, hogy nem érzem magam kipihentnek, este bedőlök az ágyba és lehet, hogy az imám felénél elalszom. De nem alszom jól. Idegesen összerándul a gyomrom álmomban, és felriadok, magam sem tudom mitől. Unom ezt az egész életet. Unom, hogy panaszkodom, unom már a saját képemet a tükörben.

Nem tudom érdemes ide is írnom továbbra, hiszen semmi jóról nem tudok beszámolni. Már nem is olvassák nagyon az írásomat. Azt reméltem, hogy egyszer talán majd TE rám találsz és elolvasod soraim, és tudni fogod, amit kell. Tudni fogod, hogy még mindig rád gondolok. De már ez is hazugság lenne. Már semmit sem hiszek. Csak azt tudom, hogy holnap egy újabb hét, aztán megint és megint, és eltelt ez az év is. Nagyon nehéz év volt. Nehéz, és nagyon szomorú. Számomra ennél szomorúbb már csak 1981 volt. Akkor ment el Angyal az életemből.