Anya és én. Ez az örökös visszatérő szerepem. Szerep, amit nem tudtam, nem tudok megoldani. Mostanában sokat gondolok arra, hogy talán az én igazi megpróbáltatásaim azért vannak, mert nem akarom látni, nem akarom elfogadni a valóságot. Azt hiszem, hogy meg tudom változtatni.
Ha visszanézek éveim elmúlásában, azt látom magam előtt, hogy a középpontban ott áll Ő és én körbe-körbe táncolom, próbálom elvarázsolni, próbálom átalakítani, próbálom megérteni, elfogadni, de valahányszor közelebb lépek hozzá, mintha egy láthatatlan üvegburába ütköznék, ami messzire ellök magától.
Ez az én konok természetem az oka az egésznek. Nem akarom elfogadni, hogy kudarcot valltam vele, magammal. Nem akarom elfogadni azt a tényt, hogy igenis vannak olyan Anyák, akik nem Anyának születtek, akik nem tudnak szeretni, akiknek nem fontos az ölelés, a csók, a simogatás. Pedig vannak.
Azt mondják, hogy a születésünk előtt megválasztjuk a szüleinket. Kérem, nálam valami nagy tévedés történhetett. Igen, igen, ez lehet a magyarázat. Gyerekkoromban is mindig arról álmodoztam, hogy egyszer majd eljön értem egy barna szemű néni, és megfogja a kezem, majd azt mondja: - Kislányom iszonyatos nagy tévedés történt, mert én vagyok a te igazi Édesanyád. Annyira hittem ebben a mesében, hogy ha valóban megtörtént volna, egyáltalán nem csodálkozom rajta, minden olyan természetesnek tűnt volna. Volna, volna………de csak volna.
Szóval az én konok, makacs természetem az oka. Pedig sokszor akkor nyerünk igazán, ha lemondunk arról az elérhetetlen dologról. Igen, igen, tanulom, az elméletet már kívülről tudom, de a gyakorlat az még nagyon nehezen megy, pedig gyakorlat teszi az embert.
Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, először az öröm borított be, de nem sokáig, mert helyét átvette a félelem. Félelem, ami egyre inkább megdermesztette minden bennem lakozó örömömet. Mitől féltem? Hát most visszagondolva leginkább attól, hogy nem leszek jó anya, hogy kudarcot fogok vallani, hogy olyan szívtelen, érzéketlen leszek én is a lányomhoz, mint az Anyám volt hozzám. Visszaidézve gyerekkoromat, a tehetetlen dühöt, az örökös gyűlöletet, amit éreztem Anyám iránt annyira megrémített, hogy egy adott pillanatban már azon voltam, hogy elmegyek az orvoshoz, és kérni fogom, hogy megszakítsák a terhességemet.
De csak a gondolata, hogy megöljem gyerekemet annyira elborzasztott, hogy akkor már attól szenvedtem. Aki nem élt át hasonló érzéseket, az nem is tudhatja min mentem én keresztül?
Lajos örvendett, amikor meghallotta, hogy gyerek lesz, valahogy felvillanyozta a tudat, hogy apa lesz. Mintha egy kicsit odaadóbb is kezdett lenni hozzám, többet foglalkozott velem, aggódott, sőt néha túlságosan is sokat foglalkozott velem, azzal, hogy hová megyek, mit eszem, mit veszek fel.
Arra gondoltam, ha megszületik a kicsi, akkor a gyerek is egy láncszem lesz, ami jobban összeköti a házasságunkat, a szerelmünket. De a saját félelmeimről nem beszéltem neki. Nem mertem elmondani mi az, ami bánt, hanem mélyen magamba temettem, még magam elől is el akartam rejteni. Majdnem sikerült, de csak, mint a szöggel a zsákban, hogy akkor bújt elő, amikor a legkevésbé számítottam rá. Nehéz időszakon mentem keresztül. Elfogadni, hogy napról napra a testem átformálódik, valami új, valami ismeretlen alakul bennem, amit önmagamnál is jobban kell, szeressek, vigyázzak rá. De hogyan fogom jobban szeretni, ha még magamat sem tudom szeretni? Hogyan fogok rá vigyázni, mikor még a saját életemmel sem vagyok rendben? Félelmetes kérdések merültek fel bennem.
Abban az időben Anya sokat volt nálam, „segítek rajtad” címen, de ahányszor próbáltam elmesélni neki félelmeimet, aggódásaimat mintha egy rideg falban ütköztem volna. Mondtam már. Olyan érzéseim voltak, mintha egy üvegfal létezne köztünk, és valahányszor közelebb megyek, úgy pattint vissza, hogy a lélegzetem is eláll. Annyira a külsőségek embere tudott lenni, annyira megjátszotta a szerepét, hogy mindenkit elbolondított maga körül. Én pedig ott álltam, egy babával a hasamba és nem volt, akivel megbeszéljem, akivel megosszam még a gondolataimat sem, nemhogy a félelmeimet. Egyedül voltam, körülöttem egy színes díszlet, mindenki mosolygott, mindenki bólogatott felém, én meg, mint egy kínai baba mosolyogtam vissza érzések nélkül mindenkire. Igen, mint a gésák, akiket arra tanítanak kisgyerekkoruktól fogva, hogy soha semmilyen érzésüket ne mutassák ki senkinek.
Volt egy visszatérő álmom. Valahol egy félhomályos szobában, bele voltam gabalyodva egy összekuszált kötélbe, ami körülfonta a testem nem túl szorosan. Próbáltam kibogozni, kibontakozni belőle, de minél nagyobb volt az igyekezetem, annál inkább összekuszálódott körülöttem minden, és akkor léptem egy párat előre. Homály volt, nedvesség és hideg. Ahogy előre léptem párat, nem vettem észre, hogy a lábam alól kicsúszik a talaj, és én zuhanni kezdtem. Zuhantam a végtelen nagy semmibe.
Ma már tudom, hogy ehhez hasonló dolgok nem csak velem történnek meg. DE a kérdést, jaj de sokszor feltettem, - Miért kell annyit szenvedni?
Nem, nem, még nem tudom a választ rá, de már közelebb vagyok hozzá, mint valaha. Azt hiszem, szeretünk szenvedni. Ez olyan morbid, olyan furcsán hangzik, mégis azt kell mondanom…..szeretünk szenvedni. Önmagam teremtettem meg ezt a világot. Az összes szenvedéseimmel együtt. Ma már tudom, hogy senkit sem okolhatok érte, pedig valljuk be, mennyivel könnyebb lenne azt mondani….- Jaj annyi sokat szenvedtem XY miatt. Azt tudom, hogy magam vonzottam be ezeket az embereket az életemben, de azt nem tudom, hogy miért. Még nem tudom, és lehet, hogy nem is fogom soha megtudni. DE nem fogok ezzel évszázadokat eltölteni, hogy megfejtsem a miérteket. ÓH! Nem! Azon kell dolgoznom, hogy a múltamat úgy zárjam le, hogy semmi ne fájjon, semmi ne okozzon több csalódást belőle. Minden átélt pillanatot meg kell tudnom szépíteni, azzal, hogy elengedem magamtól, szabadon, hadd szárnyaljon, hadd élje a saját életét.
Minden az agyban kezdődik el. Vigyáznom kell nagyon a gondolataimra, mert a gondolataimmal teremtem meg a jövőmet. Lehetőség mindig van, de rajtunk áll, hogyan választunk.