Fáradt voltam, egésznap stresszeltem magam a szalonban. Az igazgatónő ki van bukva rám, mert a múltkor nem segítettem neki. Jobban mondva, nem végeztem el helyette a munkát, amit rá bíztak. Így aztán őt letolták, ő meg rajtam feni a fogait. Nem kellene, eldramatizáljam, de igenis érzékenyen érint, ha nemszeretem dolgok sugároznak felém. Nem lehet, hogy ennyire utálatos legyek…vagy mégis.
Magamra zártam a fürdőajtót és megengedtem a tusolót. Belefeküdtem a kádba, és hagytam, hogy a víz csak úgy zúduljon rám fentről. Behunytam a szemem és arra gondoltam, amikor fiatal lányka voltam, 14-16 évesen edzésekre jártam, és órákon át, feküdtünk a zuhany alatt és beszélgettünk, miközben a víz egykedvűen paskolta a testünket. Most éreztem igazán, hogy akkor én boldog voltam. Akkor nem tudtam, akkor csak úgy voltam, de most visszaidézve azt az érzést érzem benne a gondtalanságot, a békét, a csendet, ami mostanában annyira hiányzik az életemből.
Kinyitottam a szemem, néztem a testem, árgus szemekkel figyeltem minden testrészemet, minden mozdulatot, minden formát. A lábam kinyújtva olyan közömbös. Nem túl nagy, nem túl kicsi, pont jó. Női láb, az ujjak egyenletesek, körmök kifestve. Keskeny lábam van. Így aztán félszámos vagyok. Ez azt jelenti, hogy néha elég a 6-os, máskor meg kell a 7-es. A bokám is csinos. A bokaláncom csillog rajta. Azon a napon vettem, vagy inkább másnap, amikor Mister Nagymenő nagyon megbántott. Amikor nagyon elszomorodom, valami nagyon bánt, hogy egy kicsit felviduljak elmegyek és vásárolok magamnak valamit. Nem túl drága dolgot, de személyes. Többnyire ezüst ékszert szoktam venni. De sajnos, elég sokszor vagyok szomorú vagy csalódott. Így aztán gyűlnek az ékszereim.
A víz, ahogy paskolja testem cseppek formájában megállt a bőrömön. Nézem a hasam, a melleimet, a vállam, aztán a karomat, a kezemet, ujjaimat és azon gondolkozom, mi az, hogy szép és mi az, hogy csúnya? Mért van az, hogy ami egyiknek gyönyörű az a másiknak lehet, hogy semleges, vagy egyenesen visszataszító. Hiába akarok tetszeni neki, hiába szeretném átformálni magam, én csak az vagyok, aki vagyok. Vajon ha megpróbálom, hogy olyanná váljak, amit ő kíván, akkor attól jobb leszek, boldogabb? Vagy mindig lesz egy DE?
Az egész életem arról szól, hogy megpróbálok másoknak megfelelni, megpróbálok olyannak tűnni, olyanná válni amilyenné más szeretné, hogy legyek. Csak azért, hogy befogadjanak, a barátaim, iskolástársaim, az egyetemen, a munkahelyemen, folyton csak alkalmazkodom, hogy nekik megfeleljek.
És akkor még nem is beszéltem az Anyámról. Neki is folyton meg akartam felelni. Kicsi koromban talán azért bosszúskodtam vele annyit, mert szerettem volna felhívni magamra a figyelmet, aztán kamasz koromban sem volt jobb a helyzet. Nemcsak a gondolatait zárta el tőlem, hanem az ételt, a személyes dolgait, sőt ha néha valamit nem talált, képes volt egyből engem gyanúsítani azzal, hogy én őt meglopom. Olyankor kikelt magából, és őrjöngött, átkozódott, szidott, ahogyan csak el lehet képzelni, és én minél jobban bizonygattam, hogy ártatlan vagyok, ő annál inkább belehevült a vitába és a kiabálásba.
Emlékszem egyszer egy ezüst nyakláncát kereste egésznap, de nem találta. Már nem is emlékezett, hogy hová tette el, de szentül meg volt győződve róla, hogy én loptam el, és biztosan eladtam valakinek. Hiába mondtam, hogy még nem is láttam azt a vacak láncot, csak nem hagyott nyugodni. Már késő estére járt, és mi még mindig veszekedtünk. Kérleltem, hogy hagyjon már békén, majd holnap előkerül az a lánc, de ő csak egyre folytatta, valósággal megszállottja lett. Mondtam neki, hogy ha a nyáron dolgozni megyek, veszek majd neki egy láncot, csak fejezze be.
- Látod, látod, ez az! Beismered, hogy te loptad el. Mond el, hogy ne is keressem, mert már rég eladtad.
Annyira kiborultam, tőle, hogy felöltöztem és elmentem hazulról. Lehetett úgy féltizenkettő. A sötétben sétáltam sokáig. A sötétség jó arra, hogy elrejtse a könnyeket. Lehet sírni, amennyit csak akarsz, mert ilyenkor nem látja senki. Nem volt egy árva lélek sem az úton. Ahogy ott bolyongtam magamban, céltalanul, elértem a Paszarellához. Felmentem a hidra, és néztem a vizet a mélységben. Arra gondoltam, ha most beugranék észre se venné senki. Éreztem, ahogy a hideg víz körbeöleli testem, ahogy fullaszt. Talán tíz perc kín, vagy még annyi sem. De mi lesz, ha nem halok meg? Hiszen tudok úszni, és bennem van az ösztön. Miért ne harcolnék. Fázni kezdtem még a gondolatától is. Hűvös szél kezdett fújni, és bebújt a vékony kabátom alá, egészen be a bőrömig. Hazamentem és lefeküdtem. Testem-lelkem olyan volt, mint egy súlyos kő.
Másnap megtalálta a láncot. Bele tette az egyik kristálypohárba és azért nem látta, mert összemosódott a kettő. A finom kis ezüstlánc, az ólommal kezelt kékesen csillogó pohárral.
De nem kért bocsánatot, és én az óta sem bocsátottam meg neki. Csak félretettem a többi elszenvedett sérelmek közé.
Miért van az, hogy a legtöbb szenvedést azok okozzák nekünk, akiket szeretünk, vagy közel engedünk a szívünkhez?
Beszélgettem Istennel. Ő nem válaszolt, soha sem válaszol, ha kérdezem, de azért én kibeszéltem, gondolatban az érzéseimet, gyötrelmeimet. Kérdőre vontam, miért kell nekem annyit szenvedni. Megtagadtam, nincs is Isten, mert ha volna, nem engedné meg, hogy én ennyit szenvedjek. Nincs, nincs, nincs.
De akkor mi van? Valami csak kell legyen. Kihez fogok ezután fohászkodni, ha nagyon magányosnak érzem magam? Kinek fogom bajaimat elpanaszolni? Kit tagadok, meg, kit szidok, ha végső elkeseredésbe kerülök?
Hát igen. Kell nekem az Isten. Ha van, ha nincs, nekem kell, hogy legyen. Kell valaki, akivel akkor is beszélgethetek, amikor már senki nem hallgat rám, amikor másnak nem tudom elmondani bajomat, bánatomat.
Gondolataim összevissza kuszán szövődtek egymásban, vagy csak úgy simán elszálltak mellettem, felettem, tisztán vagy érthetetlenül.
- Mond csak Isten! Mi értelme az én életemnek? Milyen célja van az én létezésemnek- tettem fel nemtudomhányadszor a kérdést neki. Nem tudok belenyugodni abba, hogy nem tudom miért is élek? Kell legyen valami értelme az én életemnek is, mint ahogy kell legyen mindenkinek valami értelme.
Gyerekkoromban mindig azzal biztattam magam, ha majd megnövök, akkor a kezembe veszem az életemet és úgy lesz, ahogy én akarom. Fiatal korom azzal telt el, hogy folyton a jövőbe néztem, folyton terveket szőttem. De most mi van?
Felnőtt vagyok, a magam ura vagyok, azt tehetném, amit akarok, és mégsem. Mert vágyaim megvalósítása mindig mástól függ.
Megállítom a vizet, amíg teljesen el nem ázom, és kiszállok a kádból. Imádkozom. Beszélgetek Istennel. Perelek vele, faggatom, kérlelem, könyörgök hozzá. Kérem, hogy adjon erőt, hogy összeszedjem magam és döntsem el végre, hogyan tovább.
Bár Isten nem válaszolt nekem, nem szólt egy szót sem hozzám, én érzem mégis, hogy valami történt, és kicsit megnyugszom. Beszélgettem vele, és tudom, hogy valaminek történnie kell. Azzal, hogy kimondtam magamból, hogy elmondtam neki, már történt valami. Gondolataimat megfogalmaztam, szavakban öntöttem, még ha kimondatlan szavakban is. De akkor is valami elindult bennem.
A bánat feloszlott bennem és én megköszöntem neki, hogy meghallgatott, és kértem, hogy bocsássa meg bűneimet, hogy bocsássa meg elkeseredésemet, és azt, hogy néha olyan sokszor meginog a hitem benne és magamban.
