Emlékek, szépek és csúfak, jók és rosszak, mind az enyém és én szeretem őket. Mindegyik tanít valamire, mindegyik építi lelkem, készíti valamire. Néha csak behunyom a szemem és újra, meg újra átélem őket és igen, érzem, ahogyan lüktet bennem az élet. Azt mondta a Mester, hogy bármi legyél.
-Lehetsz hideg akár a jég, lehetsz forró akár a tűz, de sose légy langyos, mert megráglak és kiköplek és még az ízed, sem érzem. Egyesek úgy vonulnak végig a nagy Életen, hogy alusznak, aztán felkelnek és néznek ki a fejükből, nézik, ahogyan mások élik az Életet, és elmagyaráznak, közben ők sehol sincsenek. Úgy telik el az egész életük, mintha a moziban ülnének, és mások éltét bámulva, egyszer csak azon veszik észre magukat, jé, vége lett a filmnek, és kopog a halál. Keserves ébredés lehet, alku a halállal, hiszen még nem is éltek, csak egy percet, hadd érezzem, hogy vagyok, hadd tudjam meg ki is, vagyok valójában.
De ez már nonszensz, hiszen egy élet nem elég megtudni, ki is vagyok valójában, hát akkor egy perc. Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem úgy tűnik mindig, hogy az egész olyan, mint egy gyorsuló ringispil. Amikor még gyerek voltam, éreztem néha, milyen hosszúak a napok, alig telnek, annyit vártam a holnapot, aztán a vakációt, aztán a telet, majd a nyarat, és azt, hogy felnőjek, hadd legyen enyém a döntés, én legyek az óriás. Felnőttem, de nem lettem óriás, csak dagadt mellű törpe. Néha bár óriásnak érzem magam, aztán jön a nagybetűs, és úgy orrba vág, hogy csak pörgök a tengelyem körül. Olyankor az EGOm kicsit alábbhagy, hogy aztán újból és újból elkezdődjön a játszma. Akár egy forgókarika, néha kiszállnék belőle, de tudom, nem úgy van az, akkor szállok ki belőle, amikor akarok. A gyermek felnéz a felnőttre, a felnőtt, pedig irigykedik a gyerekre.
- Ha én is majd egyszer felnövők, akkor aztán jó dolgom lesz…
- Ha csak egyszer még lehetnék gondtalan gyerek, Istenem, mennyire boldog lennék…
Mindkettő illúziót kerget, mindkettő őrült játszmát kerget. Nincs múlt, nincs jövő, csak MOST van, ma, és e perc, ami aztán újból és újból megszüli önmagát. De kérdem tőled, gondoltál már arra, életed hány percét töltötted el a mostban, hány percét a jövőben és hányat a múltba?
Én nem tudom, sejtem ugyan, de nem is akarom tudni, mert szomorú. Neki fogok írni, és amint már mondtam gondolatim, elkalandoznak akár a csirkék tavasszal a kotlós alól, aztán várhatod, míg újból összegyűlnek. Tudom, miről akartam írni, tudom, és mégis. Anya vagyok. Nagydolog anyának lenni, a legszebb és legszentebb, amit Isten adhat egy nőnek. Mégis néha úgy érzem megpróbáltatás, egy nagy teher, melyet csak úgy rám raktak, de alig viselem. Van két gyermekem, két fiú. Lányokat szerettem volna, mindig azt hittem nekem majd lányaim lesznek, mégis fiam született. Én, aki nem sokat tudok a férfiakról, aki soha nem nőttem fiúval a családban most fiaim vannak. Ha lányom születik, akkor tudom, mit kell tennem. Megélem még egyszer önmagamat, talán másképp, talán jobban kiteljesedve, talán elérve azt, amit amúgy nem tudtam? Esetleg olyan barátnője leszek, amilyen szerettem volna, ha az anyám nekem. Mindent megbeszélünk, mindent együtt. Ó, Istenem, én NAIVA, azt hiszem minden úgy van, ahogyan eltervezem? Talán egy másik életben, talán igen, talán nem.
De nem ez volt a legnagyobb baj. Hanem azok a kéretlen gondolatok, amik hozzám szegődtek és éveken át elkísértek.
-Milyen anya vagyok? Jó vagyok, vagy tényleg rossz vagyok, ahogyan a gyermekeim apja el akarja hitetni velem, ahogyan mondja nekem az az asszony, aki nem tudott anya lenni, és aki mégis tanácsot ad nekem, sőt szid és oktat. Én mindent meg akartam tanulni. Azt hittem, ha jó kislány vagyok, és minden leckémet megtanulom, akkor bármit elérek. Azt hittem, ha megtanulok mindent, akkor boldog is tudok lenni, azt hittem, ha szorgalmas vagyok, akkor szeretni fognak. Érdekes formája az életnek, mert most már tudom, semminek sem köze egymáshoz. A szeretetet nem lehet megtanulni, az anyaság bennem van, vagy nincs. És pont. AZ élet engem arra tanított, hogy mindenért meg kell küzdeni, mindenért. Csak néztem azt, hogy egyeseknek olyan könnyen megy minden, én meg csak küzdök, folyton küzdök valamiért? De miért?
Életem legszebb időszaka volt, amikor Kincsemet hordtam a szívem alatt. Volt valami, ami az enyém. Valami csodálatos, valami új, valami ami én vagyok és mégsem, valami kicsi Istenség. Éreztem, ahogyan fejlődik bennem, ahogyan megmozdul, aztán rúgkapál, mert már akkor olyan eleven volt bennem. Simogattam sokszor, és beszélgettem hozzá, meg énekeltem. Egy kicsit befelé fordultam, nem érdekelt annyira külvilág, befelé hallgatóztam. Mondták is sokan, hogy megszépültem, de én csak mosolyogtam. Ez a csoda csak az enyém, hogyan is érthetnék ők? Aztán jöttek a félelmeim. Amikor éjszaka arra ébredtem, hogy tiszta facsaró víz vagyok és sírok, mert nem tudom, milyen lesz. Féltem az ismeretlentől.
-Jaj, csak mindene meglegyen, istenem add, hogy épp legyen és egészséges! De nem mertem szólni senkinek, gondoltam kinevetnek, és ez csak az én bajom-gondom. Mindenkinek a barátja tudtam lenni, de az én bánatom, az én gondom nem tudtam, nem mertem megosztani. Megtanultam már kicsi korban, hogy azt nem lehet megosztani senkivel. Éjszaka megébredtem, hogy vizes vagyok. Ébresztettem őt, akit még akkor szerettem, és akiben nagyon bíztam, hogy vigyen be a kórházba, mert úgy gondolom eljött az idő. Könyveket olvastam, abból tanultam, hogyan lehetek jó anya. Azt írta benne: ha elfolyik a magzatvíz, legtöbb tíz órán belül meg kell szülni a kisbabát, ha nem, akkor segítséget kell kérni. Alig tudtam már öltözni, nagy voltam, testem más volt, mint szoktam és nehézkes, de nem bántott, most nem én voltam a lényeg, hanem ő, a kis jövevény. Már minden elő volt készítve, csak menni kellett. Este tíz óra volt mire beértünk, hamar bevittek az öltözőben, és leborotváltak. Fura volt, ahogyan dolgozott velem. Gyorsan és felületesen, mert utólag éreztem, hogy nem pont olyan amilyen kellene, legyen. Akár egy bábu álltam, és engedelmesen hagytam, hiszen, jó kezekben vagyok, gondoltam naivul. Mindig bízom, elsőre mindig bízom. Férjemnek mondtam én, hogy nem lesz ez jó így, mert kellene beszélni valakivel, aki segít a szülésnél, hogy kellene adni valamit, de ő csak legyintett.
- Tudják ők mi a dolguk, nem te vagy az első, és különben is, viszed a pénzt és a kávét, majd odaadod, miután szültél.
Ez volt az első tévedés. Kiraktam a pénzt és a kávét az asztalomra, de nem adtam oda. Majd ha szültem. 27 éves voltam, és mégis izgatott. Mellettem a 18 éves lány pillanatok alatt megszült, és elvitték, de én nem. Kincsem nem akart a világra jönni. Eltelt egy váltás, eltelt kettő is. Kétóránként megvizsgáltak, fájásaim rendszertelenül jöttek, és annyi. Ott voltam szem előtt, mégis, mintha senki sem foglalkozott volna velem különösebben.
- Amíg nem nyílik meg legalább 5 ujjnyira, nem tudjuk feltenni a szülő asztalra.
Én akartam, de nem rajtam múlott. Aztán a harmadik váltásnál, már nagyon ideges kezdtem lenni. Hosszú volt nagyon az idő, és én álltam ott a semmi közepén, mintha megfeledkeztek volna rólam. A Nővérek elmentek valamerre, csönd lett a szobába. Fájdalmaim erősödtek, lelkileg nagyon fáradt voltam. Gondolkoztam, és gondolataim egyre őrjítőbbek lettek.
- Mi lesz, ha nem tudom megszülni gyermekem? Mi lesz, ha meghalt bennem és azért nem akar kijönni? Mi lesz, ha nem leszek képes szülni?
Elindultam kifelé, keresem meg a nővért, segítsen rajtam, vagy legalább maradjon velem. Szégyelltem kimondani, de féltem. Halálosan féltem. A nővér, amikor meglátott vörös lett mérgében.
- Maga mit császkál itt, amikor az ágyban a helye?
- Segítsen, kérem, olyan fájdalmaim vannak, biztosan kell már szüljek.
- Mit segítsek! Ha ott lesz az ideje, majd megszül. És én nem azért vagyok itt, hogy enyhítsem a fájdalmát, ez azzal jár, ha kellett a gyerek, akkor keljen a vele járó fájdalom is. Olyan megalázó tudott lenni, annyira letaposva éreztem magam, hogy sírni kezdtem. Boldog kellene legyek, boldog, hogy életet adok egy gyereknek, de csak azt éreztem, ahogyan undorodva rám néz, és hogy a terhére vagyok. Istenem mit tegyek, kitől kérjek segítséget. Bevezetett a szobába, megvizsgált, majd újból otthagyott. Imádkoztam, de már az ima sem fogott, fájdalmaim rendszertelenül egyre sűrűbben jöttek. Istenem mi legyen? Mit tudjak tenni. Felálltam és elindultam újból kifelé. Gondoltam megkeresem az ügyeletes orvost, és megkérem, vizsgáljon meg, segítséget akartam kérni. Amikor már a külső ajtóig elvonszoltam magam megjelent a nővér. Elkezdett üvöltözni velem.
- Maga meg hová indult el?
Nos ez volt a végpont, amikor megmondtam neki, hogy az orvost szeretném megkeresni. Ordított, csapkodott, el kezdett ráncigálni, csak éppen hogy meg nem csapott, pedig kisebb volt, mint én, de én a fájdalomtól meggörnyedve tehetetlen voltam vele szembe.
- Elátkozom azt a napot, amikor magát ide behozták, az ilyen ember nem érdemel gyermeket, ha nem tud viselkedni. Maga úgy viselkedik, mint egy utolsó cigányné, azok ilyen kibírhatatlanok. Nem szégyelli magát, mérnöknő létére nem tud viselkedni!
Nem is tudom miket dobált még hozzám, mert zuhogtak szájából a rossz szavak, és átkozott és letaposott, és megalázott, elborítva engem a dühével és gyűlöletével. Én, pedig tehetetlen voltam, és kiszolgáltatott, csak ültem az ágyon, és imádkoztam, kértem Istent, hogy adjon erőt, éljem túl ezt is, mint annyi mást. Aztán úgy hajnalban félöt táján újból megvizsgált, és feltett a kecskére. Mentem, mint birka a vágóhidra, nem bántam bármi jön is, csak legyen már valami változás. Ahogy felültem a kecskére, elkezdtem nyomni. Bármi áron meg akartam szülni a gyermeket, még akkor is, ha én belehalok, neki ki kell jönnie. Nem tudtam, hogy kell nyomni, csak nyomtam, annyira, hogy éreztem fejemben, elpattannak az erek. Rám nézett undorodva és azt mondta fiatalabb kolléganőjének, aki ott volt tanoncként vele.
- Na nézd meg ezt a hülyét, úgy nyom, hogy mindjár kihasad.- de nem segített, nem mondta, mit nem csinálok jól. A gyerek osztályról lent volt egy másik nővér, aki a gyerekért felelt. Odajött hozzám és megsimogatta a fejem.
- Kicsi asszony csak akkor nyomjon, amikor jönnek a fájások, és nem fentről, hanem derékből, alhasból nyomjon. Kevés segítség volt, de ezért is hálás voltam. Nem telt el tíz perc és Kincsem már ott sírt a nővér kezében. Felemeltem a fejem és megnéztem jól van, megvan mindene. Nem bántam akkor már semmit sem, végtelen békesség töltött el. Nagyon fáradt voltam, soha olyan fáradságot nem éreztem. És akkor el kezdtem vérezni. A nővér akkor ijedt meg, felszaladt az orvosért, de aztán nem lett nagyobb baj, mert elállt a vérzés. A fáradság, a stressz, a vérveszteség, nem tudom, mi okozta, de amikor felemeltek, hogy tolószéken felvigyenek a kismama részlegre, hirtelen elsötétedett minden előttem. Életemben akkor ájultam el először. Nem tudom mennyi ideig, lehettem, arra ébredtem, hogy csurom víz vagyok, leöntöttek vízzel, meg mindenki futkározik körülöttem. Fent a mamarészlegen kedvesebben bántak velem, de én akkor már semmit se bántam, amikor Kincsem gyönyörű szemeibe néztem, minden fájdalmamat, megaláztatásomat elfelejtettem, és hálát adtam az Úrnak, amiért ilyen szép fiúgyermekkel ajándékozott meg.
Sokáig, ha csak a szülésemre gondoltam sírni kezdtem, de az idő jó orvosság, lassan mindent begyógyít. Ma már csak azt tudom, hogy gyermekem megért minden áldozatot, de az nem normális, hogy egy nő ilyen bántalmazáson menjen keresztül, amikor szül, mert a nővérnek pontosan akkor nem volt valami jó kedve, vagy tudom is én.
Három évre rá, amikor Okoskámmal kellett menjek újból szülni, már tanultam az elviseltekből, és orvost fogadtam. Az első hónaptól már a magánrendelőjébe jártam, és előre meg is mondtam, ha nem lesz ott mellettem a szülőszobába, akkor inkább otthon szülök egyedül. Nem is volt gond. Már én is tudtam, hogy mire számíthatok, és csak utolsó percen mentem be, és csak akkor, amikor hívták az orvost is. Amíg Kincsemmel 26 órát vajúdtam, addig Okoskámat 2 óra alatt a világra hoztam. A két szülés ég és föld. Amíg Kincsemmel még két nap múlva is alig tudtam felkelni, és szoptatási gondjaim voltak végig, addig Okoskámat már két óra múlva olyan természetesen szoptattam, mintha semmi bajom nem lenne. És így is volt, mert nyugodt és boldog voltam vele, nem úgy, mint az első alkalommal.
Sok idő telt el az óta, sok panaszt hallottam arra a szülőnőre azután. Én azonban megbocsátottam neki. Nem tudok haraggal élni a szívemben. De ha eszembe jut az első szülésem, ma is szomorú leszek. Életem legszebb és egyben legszomorúbb napja volt.
Azt nem is mesélve, hogy utána is hónapokig mindenért idegesítettem magam. Ha sírt azért, ha nem evett azért, ha nem aludt azért. Azt hiszem, a gyermek érezte az én lelkiállapotomat, és ő is zaklatott és ideges volt. Azt mondják a gyerek tíz éves koráig láthatatlan száll fűzi az anyához. Hiszek benne, ahányszor én ideges és zaklatott voltam, ők is csintalanabbak és zaklatottabbak voltak. Minél inkább igyekeztem, annál inkább úgy éreztem, hogy nem mindig vagyok jó anya. Ma már nem stresszelem magam, nem idegeskedek e miatt. Nem fontos, hogy jó anya legyek. A fontos az, hogy szeretet van bennem, nagyon nagy szeretet. A többit majd megoldja az idő