Fogta a kezemet és mentünk. Emlékszem pici lépteimmel alig tudtam követni őt szinte már szaladtam mellette. Valami feszültség vett körül éreztem rajta milyen ideges. Tudtam, hogy általában ideges szokott velem lenni de ezen a napon más volt. Nem annyira a megszokott ideges, mint inkább valami fajta feszéjezettség, mint amikor titkolunk valamit, és éppen hazudni készülünk, de még nem tudjuk, hogyan is csináljuk. Érzékeny idegzetű voltam és vagyok a mai napig, megérzem sokszor azt is, amit más nem is sejt. Ha valahol egy társaságban nem kívánt személy vagyok én, azt azonnal érzem bármilyen nyájas is, legyen az a leplező mosoly vagy álcázó kedvesség. Akkor is éreztem, hogy valami nincs rendben, de nem tudtam mi az? Nyugtalan voltam de nem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy miért? 4-5 éves gyerek voltam mindent én sem érthettem, hiszen még ma sem értek bizonyos dolgokat pedig már sok tíz év eltelt az óta.

-Édesanyám hova megyünk?

-Egy olyan helyre, ahol nagyon fogod szeretni, meglátod.

Most, hogy így visszagondolok, eszembe jut egy ballada, amiben az anya az erdőre viszi két gyerekét, hogy ott elveszni hagyja. Szinte így mentem én is akkor.

-Fáradt vagyok, mikor jutunk oda?

-Mindjárt, mindjárt - azzal tovább rángatta kezemet és mentünk egy poros úton, ami inkább volt erdei út, mint aszfaltos és körben a táj olyan csendes és szomorú mintha velem búsultak volna fák is, amik az útmentén végigkísértek minket. Fáradt voltam, koszos és éhes és közben szorongó érzésem sem akart elmúlni.

Aztán odaértünk. Kolosszális volt. Legalább is az akkori gyermekszememben.

Valami uradalom, kastély lehetett egykor, masszív nagy épület volt és emeletes és hát igen az akkori gyermeknek egy kicsit félelmetes is. A Kastély előtt az udvaron zöld gyep aztán egy kis homokozó amolyan játszótér volt berendezve hintákkal, padokkal és egyéb kellékek, amikre már pontosan nem emlékszem de tudom, hogy ott voltak ők is a képben.

A játszórészen egy pár felnőtt gondolom, gondozok és egy rakás gyerek, akik ahogyan megláttak minket mind odafutottak hozzánk, és azt ordították…

-Mámmá…mámmá…mámmá !!!!!

Anyámhoz közel húzódtam, szinte el akartam bújni szoknyája mögé. A gondozónők visszaparancsolták a gyerekeket és minket az épület belseje felé tessékeltek. Odabent Anyám beszélgetni kezdett gondolom a főnökasszonnyal engem, pedig egy másik kedves néni foglalt le. Eleinte csodálatos volt minden, Anyámmal sétáltunk az udvaron s az udvaron szaladgáló vidám angyalkák voltak, akikre öreg nénik vigyáztak, hogy ne legyenek túlságosan csintalanok. Én boldog voltam, végre Anyámmal lehettem kettesben egy csendes kert kellős közepén. Később értem jött egy idegen néni. Rosszat sejtettem. Odaszaladtam az Anyámhoz és átöleltem.

-Ne hagyj itt engem! Úgy-e nem hagysz itt engem?

-Dehogy hagylak –nyugtatott Anyám- én is itt maradok veled majd holnap, megyünk csak el, de most menj a néni, akar neked mutatni játékokat. Engem nem érdekeltek a játékok de nem mertem a nénit visszautasítani, s ahogy húzott maga után én visszanéztem és láttam az Anyámat, ahogy mosolyog rám. Aztán eltelt egy jó pár óra és én vártam csak vártam és ahányszor kérdeztem mindig, azt mondták, hogy mindjárt jön az Anyám, de nem jött és én akkor éreztem először igazán, hogy elhagytak, hogy nem kellek senkinek, és hogy nagyon magányos vagyok. Az éjszakát tudom végigsírtam, vagy addig sírtam, amíg belealudtam. Reggel esett az eső, amikor felébredtem és én hiába kerestem Anyámat már nem volt sehol, sok -sok napon keresztül azt vártam, hogy történjen valami csoda és ébredjek fel és nevessek ezen a szörnyű rossz álmon, de nem volt álom és ahányszor reggel felébredtem mindig ugyanott voltam az árvák otthonában idegen helyen rideg falak között idegen gyermekekkel és idegen emberekkel körülvéve. Az angyalkák ugyanúgy szaladgáltak az udvaron, mint első nap de már nem láttam őket olyan vidámaknak, mint akkor. Soványak voltak és pisi szagúak és a legtöbbje kopacra volt nyírva. Még ma is, ha visszagondolok rájuk sírhatnékom, támad, de nem tudom magamat síratom-e vagy azokat a sovány kis angyalkákat, akikkel akkor találkoztam.