Egész nap esett az eső. A gépem is vacakol, ha valóban írni akarok és egyre többet, nem lesz jó ez a kicsi laptop. Néha kétszer háromszor is újra kell, üssek egy-egy betűt, mintha beragadna. Vagy az van, hogy a gondolataim gyorsabbak, mint az ujjaim? Nem tudom. Annyi mindenről szeretnék írni, annyi mesélni valóm lenne, és sokszor mintha minden bennem rekedne. Pedig tudom, ha sikerül, akkor jó lesz, tudom, ha legyőzöm a félelmeimet, szárnyalni fogok. Van egy álmom, egy nagyon kedves álmom. Mostanában egyre gyakrabban látom. Álmomban repülök. Nem úgy, mint egy madár, nem úgy, mint egy repülőgép, csak egyszerűen repülök. Talán úgy, mint egy angyal. Egyszerűen megszűnik a gravitáció, és én csak emelkedem, mint egy kis légballon, aztán csak szállok hegyeken, erdőkőn, mezőkőn át és olyan csodálatos minden. De ez csak egy álom. Vágyaim álma bontakozott ilyen formában. Az a madár ott a szirten, ami görcsösen kapaszkodik a sziklában, de tudja, ha elengedi a sziklát, és a mélybe veti magát, akkor csak száll és száll.

Féltem az anyaságtól, mindig is rettegtem attól, hogy olyan anya leszek, mint az én Anyám. Mondogattam magamban, hogy nem, nem leszek, de azért féltem. Amikor Kincsem megszületett, mintha egy más emberré váltam volna. Igaz, hogy sokszor sírtam meg aggódtam, ha bármi volt is vele, vajon most mi baja, vajon most jól teszem a dolgom vagy sem? De azért nem cseréltem volna senkivel. Imádtam ölben tartani, és ringatni, mesélni neki és imádtam az illatát. Amikor fürdés után belecsavartam a törülközőbe, arcomhoz odatartottam a kicsi fejét, és valósággal ittam az illatát. Az ártatlanság, a tisztaság illata volt. Na jó néha hányás szaga is volt, de én azt is szerettem. Ezer gyerek közül meg tudtam volna állapítani az én gyerekemet csak az illata után.

Mégis most úgy érzem, hogy megloptam magam. Elloptam eltékozoltam az időt, amit nem vele töltöttem el. Azt akartam, hogy mindene meglegyen, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt, és ezért mentem, mint az őrült, és dolgoztam. Néha reggeltől estig, csak, azért hogy mindent megvegyek neki. Törökországból hoztam neki egy nagy műanyag biciklit. Akkor itt még nem lehetetett kapni ilyen játékot, és olyan öröm volt látni a boldogságot a kicsi arcán. Aztán amikor megindult, és amikor el kezdett beszélgetni.

- Anya nézd a napocskát, elbújt a felhő mögé, mert játszik. De aztán úgy meg bokszolja a felhőt, hogy az mindjárt sírni kezd.

Nem vagyok szuper anya, sok hibát követek el, de egyet biztosan tudok. Szeretem őket, mindennél jobban. Most már más, mint amikor kisbabák voltak. Akkor odabújtak hozzám és megöleltem cirógattam őket. Játszódtunk, meséket olvastam nekik. Emlékszem egy idő után már unták a meséket és akkor verseket, állatos versikéket kezdtem olvasni nekik. Amikor már harmadszor, vagy negyedszerre olvastam, már kívülről mondogatták. Csodálatos idők voltak. Magyarországról hoztam a Walt Disney kazettákat csodálatos mesékkel. A Hófehérke és a hét törpe meséjét már mind kívülről tudtuk, aztán jött a többi, Áriel és a tengeri csodák, Aladin kalandjai, és Shrekk meg az Szimba és Tumba és annyi sok csoda. Olyan lelkesen mesélték nekem, mintha én nem láttam volna. Hát igen, de semmi sem tart örökké.

Ma már nagyok. Kamaszok és én sokszor nem tudom, hogyan bánjak velük? Követelőznek, ordítanak, és feleselnek. Okoska bejön a szalonba, és nem veszi figyelembe, hogy dolgozom, adjak neki pénzt, mert… Mindig van, mert, és azért hogy. Nem adtam. Felfogadtam, hogy nem adok többet pénzt neki, mert tudom, hogy dugiban cigarettázik.

- Jól van, akkor gyere és készítsél nekem palacsintát.

-Most nincsen időm rá, és különben is dolgozom, nem látod?

- Jó akkor én majd csinálok.

- Jaj csak azt ne!

- Ne félj jó lesz.

Itt már nem szolok semmit de… amikor bemegyek a konyhába egy másfél óra múlva, hát ordítani volna kedvem. Minden van, ami a tökéletes zűrt teremtheti.

- Nyugi nem olyan vészes.

- Megöllek te gyerek. Kikészítesz.

- Anya, szeretlek.

Nos ilyen volt a mai nap, és még nincsen vége, mert amikor ezt itt befejeztem, akkor megyek és feltakarítok utána.

Megkaptam régebbi naplóbeírásaimat és csatolom

 

 

2010-10-03 Vasárnap

Az érzések jönnek, az érzések mennek. Nagyon jól éreztem magam vele, de még nem tudom, hogy ez szerelem vagy csak egy újabb illúzió. Egy fajta kapaszkodás. Milyen kevés kell az ember lányának, hogy úgy érezze boldog, hogy a felhők közé emelkedjen. Ahogy átölelt, ahogy megcsókolt semmi gátlások semmi megjátszással, az már mindent megért. De az ember lánya még mindig görcsöl, még benne van, az, hogy azért vigyázz, mert lehet, hogy ö sem őszinte. Nem az ember lánya felfogadja magának, hogy semmi ilyenre nem gondol többet, mert nem érdemes. Az ember lánya most azt tanulja, hogy jobban bízzon Istenben, és hogy elhiggye végre, igenis megérdemli, hogy boldog legyen, megérdemli, hogy szívből őrüljön ő is, mint más és ez a mindennapjai részévé váljon. Az ember lánya még azt is meg kell, tanulja, hogy elengedje magát, és bízza rá a holnapot az Úrra.

- Uram, legyen meg a te akaratod, mert te jobban tudod mi jó nekem. Te jobban tudod, hogy ő-e az igazi, vagy sem. Minek görcsölni, ha úgysem ő az, akire várok? Ha pedig ő az, akkor meg pláné minek görcsölni, hiszen úgyis megmarad velem. Jaj Uram milyen könnyű ezt kimondani, de milyen nehéz elhinni, hogy az úgyis van.

Ha csak egy mustármagnyi hitem is volna, hegyeket mozdítanék meg. Adj Uram, kérlek hitet és erőt, adj Uram lelkemnek alázatot, hogy el tudjam fogadni sorsom úgy, ahogyan van, és a VANnak, tudjak igazán örvendeni.

 

Te jó ég, milyen rég volt. Mintha nem is velem történt volna meg. Hát igen. Sajnos tényleg nem volt az igazi. Csak sima buborék és kész. Elillant, elpattant. Néha még érzem a simogatását, de már nem vágyom rá. Miért kellett ez nekem? Miért jött az életembe. Most is ott van, a messen de már hozzá se szolok. Minek egy balga beszélgetésre most nincsen kedvem és egyéb, hát egyéb már nincs. Sosem volt szerelmek, apró kis kapaszkodások. De már megbocsátottam magamnak. Valamiért kellett ez is. Többet nem kell. Nem azért, mert mit mond a Berci meg a Vilma, nem azért, hogy ki mit szól hozzá, magasról teszek rá, hanem mert egy kicsit mindig ott hagyok a lelkemből, és fáj, fáj az otthagyott részem. Mintha utánam kiáltana.

2010-10-04 Hétfő

Döntöttem. Nem várok semmire, kezembe veszem a sorsom. Ha nem találtam fodrászt többet nem is keresek. Fogom magam és beköltözöm én ide az első részre. Memének megmondtam, hogy ezután a 25olej helyett fizessem 3ooat, és akkor ne fizessen se, gázt se, villanyt se semmit. Egy kicsit húzta az orrát, de én nem hiszem, hogy ez méltánytalan. Most téli hónapokra beleegyezett de már a nyáriban soknak tartja, pedig nem az. Nem tudom, mit csinálok rosszul, olyan jól ráhangolódtam mindenre, és mégis most megakadtam. Ott van még a sok áru, és nem tudom, mit tegyek. El kell, induljak vele és házaljak, hogy el tudjam adni mind.

Írni, írni, ez a feladatom, de mind csak halasztom és marasztom, pedig nem jó, tudom, hogy nem jó. Ma eldöntöm, hogyan készítek tervet.

2010-09-22. Szerda

A tegnap elvittem a megmaradt játékokat D-be Terinek. Nagyon rendes volt, átvette az egészet. Utána beültünk kávézni és beszélgetni. Jól esett egyet beszélgetni vele. Úgy érzem ez az én feladatom, hogy beszélgessek az emberekkel, és néha megvigasztaljam őket. Néha ugyan sokat tudok mondani, de érzem nem üres beszéd az enyém. Próbálok adni magamból. Tudást és szeretetet. Vissza kell, menjek a tanügybe, ott van a helyem.

Jól vagyok. Néha ugyan még elfog a félelem, de ki az, aki nem fél. A leginkább az ismeretlenségtől és a szeretetlenségtől félek. Hétfőn voltam Szebenben Avon kongresszuson. Nagyon szép előadás volt. A legjobban a balett koreográfiák tetszettek. Mindkettőnek témája szorosan kapcsolódott az Avonhoz. Az egyik a mellrák elleni küzdelmet, a másik az otthoni erőszak ellen hívta fel a figyelmet. A végén azt mondta az egyik kis hölgy, hogy az otthoni erőszakhoz az is hozzá tartozik, ha bele néznek a táskánkban, ha kutatnak a személyes holmiink között. Az kattant be nekem, hogy én sok éven át ebben az otthoni erőszakban éltem. Olyanná váltam, akit nem szerettem. Folyton ideges és stresszes voltam, mert valamivel mindig piszkálni tudott.

Mindennap ezt teszi. Szinte látom az arcán a kéjes kielégülést, amikor valamivel belém döfhet.

- Még ameddig lehet mindennap foglak baszogatni, mert téged állandóan piszkálni kell, mert soha nem azt csinálod, amit mondok. Makacs vagy a végtelenségig. Ránéztem, és magam előtt láttam az egész vele eltöltött időmet. Hosszú és erőszakos veszekedések, szeretetlen éjszakák és nappalok. Sírni lett volna kedvem, de már az se ment. Egyetlen dolog nyugtatott meg, a tudat, hogy ennek lassan vége lesz.

Azt mondod Uram, hogy mindenkit szeretnünk kell. Hogy lehet szeretni akkor, amikor érzed, hogy bánt, hogy mardos, hogy gyűlöl. Igen, sokszor határozattan éreztem mennyire gyűlöl. Gyűlölte azt, aki vagyok, azt amilyen. De hiszen akkor miért vett el feleségül? Hiszen mindig is ilyen voltam.

Lassan levetkőzöm öt is, ha kimondják a válást, akkor már egy fokkal szabadabbnak érzem majd magam, és ha teljesen elköltözünk a fiúkkal, akkor nekifoghatok az új életem átrendezésének. Tudom, hogy idő kell, amíg a sebek begyógyulnak, de már arra is büszke vagyok, hogy megtettem ezt a lépést. Pedig mennyit halogattam.

Boldog vagyok, mert boldog akarok lenni, és hiszem, hogy még sok csoda vár rám. Mindenkinek joga van a boldogsághoz, ha hisz benne. A gondolatainkat, pedig mi magunk kell, irányítsuk. Ahányszor észreveszem, hogy rossz gondolatok vannak bennem, elhatárolom magam tőle, és a jó dolgokra koncentrálok. Mosolyt és szeretetet akarok az életemben, és azt is fogok bevonzani. Most pedig megyek, mert ma még sok dolgom van. Istenem kérlek légy velem minden percemben. Köszönöm.

Dettó

Nem vagyok jól, bár nem akarok rágondolni, de mégsem vagyok jól. Mind az jár az eszembe, hogy írnom kell. Érzem, hogy ki kell írnom magamból ezt az egész zagyvaságot. Rendet kell teremtenem magamban. És nem kapaszkodni, nem kisbékázni, nem sajnáltatni magam, egyszerűen összeszedem magam, és új életet kezdek. Most érdekes kérdés merült fel bennem. Új életnek kellene nevezzem, az elkövetkező szakaszt akár csak valaki, akit régen azt hittem ismerek? Azért mondom, hogy azt hittem ismerem, mert sokszor megesik, hogy valakiről azt gondoljuk, hogy ismerjük, aztán egy napon kiderül, hogy halvány fingunk sincs róla. Ez az úgynevezett modern illúziókeltés. Mintha igen, mintha nem. 

2010-09-15

Nehéz időszakon megyek keresztül. Mindennap, amikor reggel felkelek erőt, kell, vegyek magamon. A tegnap megint vitánk volt. Ő csak 18 éves korig számolja a gyermekpénzt, mert nem biztos, hogy a fiúk tovább tanulnak, és ha majd tanulnak, akkor majd újra számol mindent. Kicsinyes, a végtelenségig kicsinyes és magának való önző. Tudom és tudtam, hogy ilyen, mégis amikor szembesülök vele, fáj, hogy ilyennek látom. Istenem, miért éltem le vele 2o évet? Mi volt az, amit tőle kellett én megtanuljak? Mert bármennyire is nem tudom, bármennyire is nem tetszik, valamit én is kellett tőle tanulnom. Talán az elengedést? Olyan nehezen engedek el emberkéket magamtól. Akit egyszer a szívembe fogadtam, nem is akarom onnan elengedni, pedig bizony, bizony, ez a szív nem más, mint egy kis átjáróház. Jönnek, jönnek, aztán mennek. Hátra maradnak az emlékek, amikkel sokszor már nem tudom, mit kezdhetnék.

Sírni szeretnék de, nem tudok. Belém rekedt a sírás, belém rekedt a fájdalom. Ez nem jó, valamit kezdenem kell magammal. Istenem adj erőt! Nehéz írni. A legnehezebb, amikor magadról írsz, mert az a legfájdalmasabb, és ha már írsz, akkor az legyen hiteles. De ugyanakkor, ha magadról írsz az a legmélyebb, hiszen ismered, minden egyes szó mögött meghúzódó érzést jól ismersz. Ismered az örömöt, a bánatot, a szégyent, a büszkeséget, az önzést, az adakozást, az önfeláldozást, mindent, mindent, amit ezek a szavak rejtenek maguk mögött. Mégis amikor csak így leírom őket, olyan, mintha nem is az én érzéseim lennének. Már nem, mintha önálló életet élnének. Én meg csak állok és figyelem, hogyan bontakoznak ki, hogyan távolodnak el tőlem, egyre inkább.

2o1o-08-21.

Csak azt tudom, hogy írnom kell, csak azt érzem, hogy erre születtem. Gondolataim néha szanaszét szaladnak a szélrózsa minden irányában de, nekem írnom kell, muszáj. Fáj a magány, pedig nem is vagyok magányos, bennem van emléked nyoma, mint egy pecsétet hordozlak a szívemben. Valamikor régen mi ketten egyek voltunk, aztán elhasítottak és messzire elküldtek téged és én az óta is várlak vissza. Amikor megjelenik életemben egy férfi, mindig azt kérdezem, TE vagy, de aztán rá kell jönnöm, hogy tévedek. Nem akarok többet tévedni, nem akarok többet várni. Túl rég óta várok rád. Szeretlek, szeretlek és lelkem minden rezgése teérted sóhajt, szívemnek minden dobbanása utánad, kiált. Hol vagy?

Arra gondoltam, hogy kiírom magamból ezt a könyvet, már úgyis rég kikívánkozik belőlem, és ha készen leszek, talán valahol elolvasod te is és akkor, végre rám találsz.

Gerlék dalára ébredtem, nagyot nyújtózkodtam és valahogy még magával ragadott az éjszaka itt felejtett árnya, álomképe

2o1o-o8-20

Fáradt vagyok, ma is dolgoztam az üzletben, elég jól ment, jövögetnek az emberek egészen jól, remélem ez így fog tartani még jó sokáig. 8o. ooo, ennyit szeretnék minimum kiárulni, és erre nagyon rákoncentrálni. Ellenben nem fogok róla beszélni, csak mindennap rákoncentrálok. Ebből kifizetem a 26. ooo lejt és a többit beteszem a transilvánia bankba. Az lenne a legideálisabb, ha mindent le tudnék törleszteni. Igen, miért is ne lehetne. Beadtam a válópert, még kell oda is, fizessek 1ooo lejt. Kicsit drága szerintem de mindegy, ezen is túl kell legyek. Néha azon gondolkozom, hogy hiányozni fog az üzlet, hogy furcsa lesz, hogy nem lesz annyi pénzem, de érzem, hogy meg tudom csinálni. Rákoncentrálok a szalonra, és ha a szalonban teltház van, akkor nekem is jobban fog menni. Jól vagyok, mégis folyton rád gondolok, hol vagy? De nem vagyok türelmetlen, szórakozom néha, de arra várok úgy igazából, hogy végre teljesen rend legyen az életemben.

Összegezzek.

Jó volt nagyon akkor este, amikor teremtettem, teremtettünk, és hiszek benne, hogy működik. Három fodrász van a szalonomban és annyira jók, hogy programáltatni kell hozzájuk, és nonstop van munkájuk. Kozmetikusként nagyon jól dolgozom, és a körmöket is szépen készítgetem, és van egy manikűr-pedikűr kolléganő is, akinek ugyancsak sok munkája van. Kozmetikus is van még egy és van, aki szeretne még idejönni, dolgozni. Kialakítom a harmadik és negyedik fodrásznak is a helyet és ők is, beindulnak. A szalonban tulajdonképpen jól elfér négy fodrász, két körmös, vele együtt két kozmetikus és egy masszőr. A válás is elrendeződik. Tudom, hogy az elején rosszul fog esni neki, de utána rájön, hogy így a legjobb mindkettőnknek, és végül is barátok maradhatunk. Azok is maradunk, miután lecsendesednek az érzelmek. Az osztozkodással megoldódik minden. Törvénykezés nélkül fogunk osztozkodni.

Semmilyen körülmények között nem panaszkodom. Nos ez az, amit a legnehezebb betartani. Az ember általában szereti magát sajnáltatni, hogy miért? Talán, mert akkor mások ráfigyelnek jobban akkor, talán, mert akkor a figyelem középpontjába kerül, vagy egyszerűen ez is egy pihenő megoldás, hiszen amíg panaszkodik, addig nem kell mást csinálni.

Én nem panaszkodom, amikor rosszabbul fordul életem kereke, akkor azon morfondírozok, hogy mi az, amit rosszul teszek, hol tudnék javítani rajta. Javíthatatlan vagyok. El kell engednem magam, van úgy, hogy egyszerűen jó napok, és egyszerűen rossz napok. Nem kell mindig az keresni, hogy mi miért van, hogy mi az oka, ha valami nem megy. Az élet állandó változás. Éveken keresztül abban görcsöltem bele, mi az oka, hogy nem megy a házasságom? Kerestem a megoldásokat, próbáltam kompromisszumokat kötni, próbáltam változni, olyanná válni amilyennek gondoltam, hogy ő szeretné, de minél jobban igyekeztem annál szerencsétlenebb voltam. Kezdtem elveszíteni igazi valómat. Nem neki kell jó legyek, hanem magamnak. Erre már pár éve ráébredtem. Érdekes dolgokat tanultam életem során. Nem kell mindig az árral szemben úszni, néha kell bízni abba, hogy a sorsunk jóra fordul, hogy Isten velünk, és bennünk van, csak rá kell bíznunk magunkat. Én mindig be akartam biztosítani magam. Most ha erre gondolok, az jut eszembe, hogy mindez azért volt, mert féltem. A félelmek uralták az életemet. Féltem a kivetettségtől, és kivetett lettem, féltem a magánytól és magányos lettem, féltem a megalázásoktól és megalázott lettem, féltem a kudarcoktól, és voltak kudarcaim, féltem a pénztelenségtől és pénztelen lettem és sokáig féltem a szeretetlenségtől és sokáig szeretetlenségben éltem. Miért? Miért történt mindez velem? Nem tudom, talán azért, mert ezeket az érzéseket is meg kellett élnem. De mi értelme rajta rágódni most is? Mi értelme, amikor jobb gondolatokat vonzhatok be az életembe.

Hazudnék, ha azt mondanám, most nem félek semmitől. Most is félek. De nem szeretem, hogy a félelmeim tartsanak rabságban, ezért azt teszem, amit B.B. is mondott, szembemegyek, belemegyek a félelmeimbe, átélem őket intenzíven, hagyom, hogy egész testemet átigya, aztán elengedem. Mint amikor a víz, keresztül folyik rajtunk, Ott volt, éreztük, nyomot is hagyott, de aztán mégis eltűnik, mint minden egyéb, csak az emléke marad, ami tanított valamire. Sokat voltam és vagyok egyedül, ez az írás is nagyon jó terápia a lelkemnek. Úgy kezdtem el írni, hogy nem volt, akivel megbeszélnem fájdalmaimat, félelmeimet és magányomat. Így aztán önmagamnak kezdtem el mondogatni, de egy idő után szükségét éreztem, hogy kiírjak magamból minden gondolatot. Szeretek írni, és úgy érzem, hogy jól is csinálom, de remélem, hogy eljön az idő, amikor nem csak magamnak írok. Na de látod, most is rosszul fejezem ki magam. Írok, egyre többet írok, és híres író vagyok. Mindent a jelenben kell kifejeznem, mert a majd az soha nem következhet be.

 2010-08-26

Hajnali három óra van, és nem aluszom. Nem hagyja, hogy aludjak, nem tudom tudatosan, vagy természeténél fogva de nem hagyja. Megmondtam neki, hogy elválok, és nem tudja elfogadni. Mint ahogyan annyi éven keresztül, most is próbál stresszelni. Lefeküdtem, de már imádkozni sem tudok. A gyomrom görcsben áll, mindenütt vibrál a levegő. Magát sajnálja, nem találja helyét, jön, megy, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Istenem, semmit sem akarok, csak azt, hogy tűnjön el az életemből. Túl sok volt a terror, túl sok volt a zsarnokoskodása felettem. Rádöbbentem, hogy milyen egyedül vagyok. A szomorú az, hogy évek óta így vagyok, csak nem akarom látni. Mindig valamivel elfoglaltam magam, a munkába menekültem, csakhogy ne lássam ezt az egyedüllétet. Ott voltak mindketten, Anyám és ő de csak azért, hogy a terheket a hátamra tegyék. Soha nem tudtak elfogadni olyannak amilyen, vagyok, mert nem értenek meg. Félek, nagyon félek, de imádkozom, és bízom benne, hogy megsegít az Isten. Most az jut eszemben, hogy amikor meghalt Angyal, ugyanilyen kietlen és egyedül éreztem magam. Akkor fogtam neki írni, az írás segített át a nehéz időszakon, az írás volt az egyetlen barátom, most is abban reménykedem. Ki kell írnom magamból. Nem vagyok egyedül, itt vannak nekem a drága gyermekeim, de nekik nem tudok elmondani sok mindent. Más egy kapcsolat a gyerekekkel és más a társsal. A gyerekek, azokat lehet önzetlenül szeretni, gond van velük, tanítani kell őket, felnevelni, de a társ lenne az, akivel beszélgetni lehet. Soha nem tudtam vele beszélgetni. Istenem csak most döbbenek rá, hogy nekem nem is volt társam soha. Volt szeretőm, volt férjem, de nem volt társam. Ilyenkor érzi az ember, amikor ahelyett, hogy itt pötyögtetek egymagamban, oda kellene, bújjak a Társhoz, és édesen aludjak a karjaiba. Csak azt az egy dolgot nem értem Uram, ha nem adod meg nekem a társat, akkor legalább a vágyat vedd ki a szívemből. Egész életemben erre vártam, egész életemben, abban reménykedtem, hogy megadatik nekem is a társ, aki szeret.

URAM ADJ NEKEM EGY IGAZI TÁRSAT, KÉRLEK.

2O1O. O8. 15.

Azon gondolkozom, hogy alapjában véve jól alakulnak a dolgaim. Nem vagyok szomorú, a lelkem mélyén próbálom megtartani a nyugalmat, a harmóniát. Ő is elég jól viseli ezt az időszakot, még nem fogta fel teljesen, hogy én valóban komolyan gondoltam a válást, de lassan majd hozzá szokik. Ami a legszomorúbb az egészben, hogy most kezdek ráébredni arra, hogy ennyi sok időn keresztül áltattam magam. Azt hiszem soha nem tudott igazán szeretni. Ha szeretsz valakit, elfogadod a hibáit, sőt azt is szeretni tudod, de ha nem szereted, akkor napról napra jobban bosszant, irritál, azt hiszed, azért cselekszik így, mert téged akar bosszantani. Sokszor úgy éreztem, mintha az ellenségének nézett volna, olyan dühöt, olyan ellenszenvet tudtam kiváltani belőle, hogy egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele. Most azonban, hogy kimondtam meg is nyugodtam. Ami egy kicsit elszomorít az, hogy nincs senkim. Talán könnyebb volna, ha valakinek a vállán néha kisírhatnám magam, ha szerelmes lennék, és érezném annak viszonzását. Viszonzott szerelmet szeretnék magamnak. Az kérek az Univerzumtól, egy igazi, még át nem élt, soha nem tapasztalt szerelmet. Olyat, amikor érzem, hogy szeretve vagyok, és én is szeretek. Testi-lelki összefonódást. De jó is, csak rágondolok, és már érzem. Jó dolog szeretni.

Arra gondoltam, újból írni fogok. Megszerkesztem magamnak, és neki fogok. Mindig csak elkezdem de, nem fejezem be, most azonban be fogom fejezni. Írok, leírom azt a regényt, ami már régen kikészül belőlem.

2010-08-10

Mosolyogni próbálok akkor is, amikor nincs bennem mosoly. Neked írok, neked el szeretném panaszolni, hogy már újból előjött az a rohadt érzés. Magányos vagyok, Reggel, amikor felébredek, azzal játszadozom el, hogy itt vagy mellettem és lágyan átölelsz. A Te ölelésednél nincs jobb. Érzem, ahogyan végigcsúsztatod kezed finoman a bőrömön, és ahogy kisugárzik a szeretet a tenyereden át. Olyan vagyok a simogatásodtól, mint egy cica, csak éppen dorombolni nem tudok, de a lelkem dorombol. Aztán kinyitom a szemem és odatűnsz, elmégy és én úgy kelek fel, hogy fáj a lelkem. Nem akarom, de mégis kapaszkodom, olyanokban, akik nem érdemlik, meg. A legszomorúbb az egészben, hogy most már nemcsak érzem, hanem tudom is, hogy húsz évet leéltem szeretetlenségben, és magamat áltattam, magamnak hazudtam. Lehet, hogy nem szeretem eléggé magam? Nem tudom, de azt tudom, hogy mindenkit el kell, engedjek a szívemből. Hiába szeretem kisbékát, tudom soha nem fog engem annyira szeretni, hogy a legcsekélyebb áldozatot is meghozza nekem. Akkor meg miről beszélünk. Egy lennék én is a szeretőiből, én meg nem akarok tucat lenni. Egyedi vagyok és az is, akarok maradni. Ez nem büszkeség, ez csak tartás, és tisztánlátás. Igen, bármennyire fájdalmas út előtt állok ez az én utam. Talán egyszer majd rád találok. Talán. A remény hall meg a legutoljára. Nem félek a haláltól, tudom, hogy a halál csak egy kapu. A lelkem végtelen bolyongásának egy újabb állomása. Amikor szépen levetem testem, mint egy ruhát, és szabadon lebegek a végtelenség tengerében. Amikor újból átölel Atyám és megszűnik bennem minden vágy, minden gyötrelem.

 

Nézem a tévét, mindenütt csak katasztrófákat mutatnak. Túl sok a rossz, vagy csak azt mutatja a tévé, csak a rossz az igazi szenzáció? Minden földrészen nagy árvizek vannak, kitörő vulkánok, földcsuszamlások, földrengések, viharok és egyéb katasztrófák. Erdők milliói égnek le, és az ember hiába harcol, tehetetlen ellene. Az biztos, hogy felgyorsultak a dolgok, már semmi sem nyugis, valahogy egy nagy rohanássá vált minden.

Tudom, hogy írnom kell, de még mindig nem tudom mit irhatok le, és mit nem. Pedig nem jó, hogy önmagamat cenzúrázom. Úgy kéne leírni, ahogyan megjelenik a gondolat az agyamban.

2010-08-05

Fárasztó volt a mai nap, de a legrosszabb az, amikor este megint jött a veszekedés. Nagyon lefáraszt, és már azon gondokozóm, hogy keresek egy albérletet, ha ez így megy tovább. Nagyon ki vagyok.

 2010-07-29

Sokáig boldogok voltunk. Aztán megromlott minden. Ma beszélgettem valakivel, ezek az ő szavai voltak. Arra gondoltam, hogy nálunk olyan régen volt az, hogy jól megvagyunk, hogy már valahogy nem is tudok visszaemlékezni. Talán a házasságunk előtt, igen, akkor nagyon jó volt minden. Néha azon gondolkoztam, hogy túl szép, hogy igaz legyen. Leste a gondolataimat, naponta levelet irt, és amint csak tehette jött és jött nem számított sem, eső sem szélvihar, olyan lelkesen jött, olyan szerelmes volt, hogy egész város tudta, hogy az én Mackóm milyen nagyon szerelmes. Szinte már szégyelltem a nagy rajongását, most pedig visszaemlékezve arra gondolok, vajon tényleg engem szeretet, vagy csak a bennem elképzelt lányt, aki megtestesíti ideálját? Hát ezt nehéz lenne eldönteni. 42 éves vagyok és válok. A szomorú az, hogy még most is kapaszkodom olyan dolgokban, amik nem valósak. Nagyon nehéz napom volt ma. Megyek lefeküdni.