Mesélek róla, régen nem meséltem róla, elő sem hoztam, most mégis mesélni akarok róla. Nem, nem akarom, hogy elfelejtsem, nem akarom, hogy megfeledkezzem róla.

Mond csak, vagy úgy, hogy soha nem látott személyt ismersz, látod álmodban?

Velem megtörtént. Angyalt már akkor láttam álmomban, amikor az otthonban voltam. Azért is volt az érzésem, hogy valami tévedés történt, és abban reménykedtem, hogy egy szép napon eljön értem Angyal, és azt fogja mondani, hogy tévedés történt, mert ő az igazi anyukám. Álmomban láttam őt, láttam a barna haját és a nagy barna szemét, amiből igazi szeretet sugárzott. Milyen furcsa, mindig is tudtam, hogy én hozzá tartozom, de csak most, ahogyan írom nyilvánult meg bennem. Amikor Anyám elvitt hozzá, mosolygott rám. Ha behunyom a szemem, most is magam előtt látom a karton ruhájában, előtte tiszta kötény és a szemüvegén átvillanó barna szempárt.

Nem túlzók, amikor azt mondom, hogy ő egy angyal volt. Akkora szíve volt, hogy beleférhetett volna az egész Világ, de a Világ nem akarta az ő nagy szívét.

Én az apróka gyermek olyan jól tudtam egyezni vele, az öregasszonnyal. Én akkor 6-13 éves, ő 67-74 éves volt. De amikor esténként beszélgettünk, mindig úgy beszélgettünk, mint két egyenrangú partner, mind két jó barátnő. Minden este felmondtam a leckét, utána beszélgettünk a világ dolgairól, mesélt nekem a fiatal koráról, szerelmeiről, és úgy általában mindenről.

-Csak azt az egy dolgot sajnálom, hogy nem láthatlak mennyasszonyi ruhában. – mondta nekem, de én nem is akartam meghallani. Akkor, úgy éreztem örökké fog élni. De ő tudta, érezte, hogy el kell, menjen.

Furcsa volt az elején, megszokni azt, hogy mindennek van lelke, hogy a tyúkok, a kakas, hogy a macska a kutya, az mind a Jóisten teremtménye. De nemcsak ez volt, mert a kutya ugye őrzi a házat, a macskák meg egerésznek, a tyúkokat megesszük. Ott voltak a gerlék, az óta is nagyon szeretem a gerléket. Télen több mint hatvan gerlét etettünk. Minden reggel és este törökbúzát szórtunk ki nekik a kertbe, ahová csapatosan szálltak le. Nyáron nem, mert akkor elmentek, csak három-négy pár fészkelt az öreg vackorfán, de télen, teljesen ellepték a fát. Az álatok érzik, ki szereti őket. Szegények voltunk, és mégis. Mindennap enni adtunk tíz macskának, két kutyának és a gerléknek. A tyúkokat nem számítom ide, hiszen azokat megettük, meg tojást is adtak nekünk. A macskákkal az volt a baj, hogy ha nem vettük észre idejébe, hogy lekölykeznek, már nem volt szíve eldobni őket, amikor a szemük kinyílott, így aztán egyre gyarapodott a cica állomány. Nevet is adtunk nekik. Milike volt az öreg cica, majdnem mindegyik anyja, vagy nagyanyja. Aztán ott volt a két kandúr, a sárga bundájú Áron, meg a szürke csíkos Kicsike. Milike lánya Cuci, és annak fiókái Ferkó, Panna, Micike, és a többiekre már nem is emlékszem. A két kutya, pedig Szidi a kis fehér korcs és annak fiókája Brusziló, a fekete bundájú, nagy okos tekintetű kedvencem. Olyan okos volt az a kutya, hogy csak éppen megszólalni nem tudott. Velem együtt nőtt fel, és bár a kutyák hamarabb öregednek, soha nem felejtem el az én kutyusomat. Az Anyám miatt mindig bűntudatom volt, mert amikor elköltöztem, őt is cserbenhagytam, akárcsak Angyalt.

Akár a mesékben, úgy éltünk ketten az öreg házban, egy öreganyó és egy kislány, aki nagy dolgokra vágyakozik, akit a sors már ide-oda rángatott, de azért lelkes, azért még mindig olyan kíváncsi. Most amikor ezekről a dolgokról, emlékekről írok, mintha nem is rólam lenne szó, annyira régen történt. Ne haragudj rám, ha ezért nem egyes számban írok.

Ott ült a kicsi széken és tűrte, ahogyan fésüli Angyal a hosszú szőke haját. Iskolába készült, mint mindig, de már nagy volt, a kicsi szék kezdett kicsi lenni, térdeit felhúzva ült, és várta, hogy befejezze a fésülést. Miért nem fésülködött egyedül, hiszen amúgy mindenben önálló tudott lenni. Talán, mert ez a reggeli fésülködés egyfajta rituálé lett az ő kettőjük életében. Ezt soha nem lehetett elsietni. Ilyenkor folytak a legkomolyabb beszélgetések. Angyal szerette fésülni kislánya haját. Mindig olyan szalagot kötött bele, amilyen ruhát viselt akkor a gyermek. De az iskolában keskenyebb szalag járt, hogy ne legyen kirívó, nehogy abba kössenek bele a tanárok. Az iskolába égszínkék masni járt. Szép selyemszalag, a vége gyertyával megégetve, hogy ne foszladozzon, de azt is szépen, szinte nem is látszódott.

A legfájdalmasabb dolog, amikor valamit megígérünk, és nem tartjuk be, nem tudjuk betartani. Nem tudtam elbúcsúzni tőle, nem tudtam megfogni a kezét, hogy megvigasztaljam. Nem tudtam elmondani neki, hogy mennyire szeretem.

Januárban kezdődött el, 1980-at írtunk. Észrevette, hogy honaljban van egy kis daganata.

Olyan vagyok, mint a strucc, azt gondolom, ha bedugom a fejem a homokba, ha nem veszek tudomást róla, akkor az nem létezik. Éjszakákon átimádkoztam, hogy ne legyen semmi baj, de a bajok egyre csak jöttek. Rosszul lett nyár elején, és bevitték a korházba. Meg kellett műtsék, de aztán visszavarrták. Már mindenütt el volt terjedve a rák. Nem nekem mondta el az orvos, hanem a szomszéd néninek, akivel mentünk, engem nem vettek komolyan, hiszen még tizenhárom sem voltam. De én összeszorult szívvel hallgattam és befelé sírtam. Mi lesz? Most vajon mi lesz?

Egész nyáron egyedül voltam. Reggel felkeltem, vágtam a fát, próbáltam valamit főzni, de csak azt, amiből tudtam. A szomszédok néha hoztak ételt, de én olyan elveszett voltam. Nem tudtam, mit tegyek. Minden nap felgyalogoltam a városba, kb. 5 km és meglátogattam. Elszámoltam neki mindent. Elmondtam, hogy a tyúkokat megetettem, hogy a kutyának is adtam, hogy a tejet kifizettem, hogy az egyik macska eltűnt, nem lehet tudni hová.

Nem mertem elmondani neki, hogy jártam Gömbivel. Éjszaka volt és jött hazafelé, megint részegen, mint mindig, és bejött a kapun. Pedig én úgy emlékeztem, hogy bezártam. Elkezdett dörömbölni az ajtómon.

Úgy remegtem az ajtó mögött, mint a nyárfa, de szorongattam a kicsi fejszét. A kutya meg mellettem úgy ugatott, hogy szakadt meg. Egy darabig csend volt. Aztán hallottam, hogy elmegy. Még sokáig ott ültem az ajtó mögött, és szorítottam a kicsi fejszét.

Másnap a szomszédméninek elmondtam, ő meg elmondta a fiának. Azzal vigasztalt, hogy ne féljek, többet nem fog senki zaklatni. De én azért féltem. Féltem este egyedül lenni. Beengedtem a kutyát, a macskákat de akkor is féltem. Angyal egyik kórházból a másikba ment, én meg otthon ültem egyedül, és féltem. Anya tudta, hogy egyedül vagyok, mégis egész nyáron arra felé sem jött. Csak amikor megkezdődött az iskola akkor jelent meg ő is. Hozta a tanszert, meg amit még kellett.

Nyugdíjas volt, korán nyugdíjba engedték, hiszen három gyermeket szült. Három lányt, de egyiket sem nevelte fel. A két nővéremet otthagyta az apjukkal, amikor az egyik hat, a másik nyolc éves volt. Engem nem is akart, de nekem jobb volt Angyallal lenni. Most azonban amikor Angyal haldoklott, nagy szükségem volt rá. Könyörögtem neki, hogy maradjon velem, hogy maradjunk ott a házba, hogy legyen, aki felmenjen hozzá, aki néha meglátogassa. Azt hittem bele is egyezett, míg egyik nap, amikor hazajöttem az iskolából, látom, hogy a taxi meg van állva a házunk előtt.

Leültem a lépcsőre, és sírni kezdtem.

Útközben megállítottam, hogy elbúcsúzzam Angyaltól.

Amikor bementem a kórterembe, ott állt az ágya előtt véres hálóingben. Valami történt vele, és nézte magát csodálkozva. Odamentem hozzá és átöleltem.

Hangja szomorú volt én, pedig annyira szégyelltem magam, hogy azt kívántam bárcsak a föld megrepedne, és én süllyedjek el benne. Úgy hagytam ott véresen és megsebzett lélekkel. A taxiban végig sírtam. Anyám próbált megvigasztalni.

Szombaton valóban visszajöttem és meglátogattam. Egyedül ültem fel a vonatra, és egyedül jöttem el. A két város között kétszer kellett átszálljak.

Örvendett nekem. Bocsánatot kértem, hogy elmentem, de nem tudtam mit tenni egyedül voltam és az Anyám nem maradt velem. Nem mondtam el neki a félelmeimet, de valóban féltem a téltől, attól, hogy nem lesz fa és nem lesz, amit egyek. Sokáig beszélgettünk. Simogatta az arcom. Mondtam neki, hogy minden szombaton eljövök, és ha jobban lesz, akkor a tavasszal visszajövök végleg. Úgy tett, mintha elhinné, mosolygott rám. Nem tudom, mire gondolt, azt tudom, hogy örvendett nekem, de nem tudom mi volt a lelkében.

A következő héten, pénteken jött a távirat, hogy meghalt. Szombaton már a temetésre jöttünk haza. Nem emlékszem szinte semmire a temetésről, annyira magamon kívül voltam. Azt hiszem nem is sírtam, csak álltam bambán és mentem, amikor menni kellett és leültem, amikor le kellett ülni. Semmire, és senkire nem emlékszem. Egyetlen emlékem az, hogy amikor megérkeztünk, már a koporsóban volt téve a teste. Odamentem hozzá és átöleltem. Egy idegen test volt, ami valósággal taszított, és én megijedtem, hogy milyen idegennek tűnik.

Rég volt. Az idő minden sebet begyógyít. Éveken keresztül nem is beszéltem róla. Most mégis érzem. Hogy fáj. Még mindig, még az óta sem tudtam megbocsátani magamnak, hogy akkor, ott, cserbenhagytam őt. Ha tudtam volna, hogy másfél hetet él még, akkor még lánccal sem vittek volna el onnan. De nem tudtam. Megszakadt a szíve szegénynek és én az óta is szégyellem magam.

-Bocsáss meg nekem Angyal, kérlek, bocsáss meg. Felneveltél engem, a legtöbbe adtad, amit valaha is kaptam bárkitől, és én cserbenhagytalak. Minden szép és jó, ami bennem van, az tőled van, és én így háláltam meg neked. Annyira, annyira sajnálom.