Minden nő álma, hogy egyszer férjhez menjen, hogy fehér ruhában az oltár elé álljon és kimondja a boldogító igent. Mennyivel egyszerűbb lenne a dolog, ha nem kellene folyton játszmázni. Visszaemlékszem fiatal lánykoromra, amikor nem tetszett a fiú, bármit meg tudtam játszmázni. Elbűvölő tudtam lenni, valósággal sziporkáztam, de ha netalán tetszett átváltottam kétbalkezes Harisnyás Pipivé. Még az egy szótagos szavak is a torkomon akadtak, és annyira bénáztam, hogy magamtól lett hányingerem. Hát igen. Érdekes dolog ez a kémia. Mert ugye a tudósok azt mondják, hogy csupán kémia az egész. Akkor mért van az, hogy most is az évek távlatából emlékszem még egy szempárra, esetleg egy lopott csókra és mind apró banális kis dolgokra, amiket régen el kellett volna felejtenem? És nem emlékszem olyasmire, amire kötelesség lenne emlékezni. Például nem emlékszem, hogy mikor éreztem igazán, hogy nagyon, nagyon szeretem M. Nagymenőt. Amíg udvarolt, addig nagyon jó volt. Legalábbis azt akarom hinni, hogy jó volt. Mindenki megkapta azt, amire vágyott. Én egyből megkaptam a családot, anya, apa, testvér és egy igazi minta férj. Legalábbis azt gondoltam az elején. Pedig a jelek ott voltak. A jelek mindig ott vannak, csak nem akarunk figyelni rá. Néha félremagyarázzuk. Amikor a férfi zavarban van, mert meg akar felelni de, nem tudja önmagát adni, amikor csak azért vagy olyan, mert szerepet játszol. Mackónak hívtam, amiért mindig olyan mackós volt. Szerettem odabújni hozzá és azt képzelni, hogy biztonságban vagyok, hogy ha valami bánatom van, majd ő megvigasztal, ha valaki bánt, majd ő megvéd, és fel tudok nézni rá, a jövendő gyerekeim apjára. Igen, kifejezetten kívántam, hogy a gyerekeim apja legyen. Nem volt az a nagy robbanás, meg szívverés, de emlékszem egyszer nem jött el amikorra ígérte (utólag kiderült, hogy valami közbejött) és én nagyon izgultam. Féltem, igen egyenesen féltem, hogy elveszítem. Nem akartam elveszíteni az egyetlen férfit, aki már második napon azt mondta nekem, hogy én leszek a felesége. Szeretni akartam, mindhalálig. Akkor mégis mi történt?

Amikor összeházasodtunk, és összeköltöztünk, mintha teljesen kicserélték volna. Már nem az a Mackó volt, akit megszerettem. Igen, kifejezetten megszerettem. Lehet, hogy olyan nem volt az egetverő szerelem, de szerettem, és akkor úgy éreztem, annyi csalódás után, hogy ő az igazi. Arra gondoltam, hogy a szerelem majd csak elmélyül, amikor jobban összeszokunk, amikor jobban megismerjük egymást. De azért amiért szerettem, pontosan az veszett el belőle. Emlékszem alig két éves házasok voltunk, amikor azt mondtam neki.

Ma már nem fájnak ezek a szavak, de sokáig bennem égtek. Olyan megalázó tudott lenni.

Hát igen Rozsa azt mondaná erre, hogy én akartam hogy így legyen. Én vagyok az oka, amiért ennyi ideig eltűrtem. Igaza van. Az utóbbi időben megtanultam, hogy van, amikor jobb elengedni a dolgokat, kapcsolatokat, mint két körömmel kapaszkodni belé. Ami nem megy az elején, az később sem fog menni. Talán ha jobban tudom szeretni? Amint anyósom szerette a férjét, hogy bármit meg tudott bocsátani neki, talán akkor, de én nem tudom, és nem tudtam annyira szeretni, hogy ezeket a dolgokat ne vegyem a szívemre. Azt mondom most is, ha valakinek bejövök és érez is valamit irántam, az keresi a módját, hogy láthasson, hogy velem legyen. Nem kell bevenni a maszlagot, hogy ma már minden felgyorsult, és ma már nincs idő romantikára. Aki így beszél veled, az csak némi izgalmat akar, annak csak egy kis fűszer vagy a szürke ebédjéhez, fűszer, ami nem is fontos, csak újdonság, jó kipróbálni. Aki pedig nem harcol a boldogságáért, az nem is érdemli meg. Nálam volt egyik barátnőm, akivel sokat jártam annak idején Törökországban.

Mindenkinek van egy kis csomagja, ahogyan annak idején a Mester mondta, ember nincs csomag nélkül, mert erről szól az élet. Nem is gondolnád, néha, hogy a legszebbnek tűnő álca alatt mi lakozik. Én találkoztam már olyan lánnyal is, akire ha ránéztél, azt mondtad, hogy ő maga a tökéletesség. Gyönyörű arca, haja, alakja, párja az egyik leggazdagabb pasi a városból, ház, autó minden, mint a mesékben, és a vállaimon sírt, hogy mennyire boldogtalan. Amikor elmesélte a csomagját, hát bizony nem irigyeltem. Érdekes módon, amiért ilyen nyitott vagyok, nekem az emberek megnyílnak. Néha olyan vagyok, mint egy lelki szemetesláda. Néha csak annyi elég, hogy átöleljem, és mondjak két vigasztaló szót, és máris látom, ahogyan kisimul az arcuk, és mosolyogni próbálnak.

Erről szól az élet, gyerekek, kapcsolatok, munka és lelkitársak, akiknek szükségük van rád, és neked is rájuk.

Mért írok? Felteszem magamnak a kérdést, de nem tudom mi a fontosabb. Hogy kiírjam magamból a valós valótlanságokat, vagy hogy megmutassam magam neked és az egész világnak. Mit is akarok megmutatni? Talán azt, ami a maszk alatt van, talán azt, hogy sokban hasonlítunk, talán azt, hogy közösek a gondok és örömek, hiszen olyan az egész élet, mint egy nagy hálózat. Össze vagyunk kötve mindannyian, felelősek vagyunk egymásért, mert társas lények vagyunk. Néha nagyon magányos, de azért társas lények. Mondhatsz rám bármit, gondolhatsz is, jogod van hozzá. Ahogyan nekem is szabad akaratom, hogy leírjak bármit, amire csak gondolok. Ott van ez a kurva politika. Valahogy mindig is egy kicsit undorodtam tőle. Vagy inkább untam? Lehet, hogy buta vagyok hozzá, de nem érdekel. Rozsa küldött nekem egy filmet, amiben arról van szó, hogy a Rockefeldek, vagy mi a csuda, uralják az egész világot. Valaki rendet kell, teremtsen a Világban. Engem nem érdekelnek Rockefellerek. Nem tudom, hogy kinek az oldalán állnak, a fény vagy az árnyék, a jó vagy a rossz, én csak azt tudom, hogy magamat kell, fejlesszem, és magamért vagyok elsősorban felelős. Igaz, hogy felelősséggel tartozom másokért is, de nem úgy, hogy sárt dobálok másokra és ítélkezem felettük.

Ameddig ellentáborban vannak egyesek, ameddig éltetik a rosszat addig az létezni is fog. Tudod, most az jutott eszemben, hogy a Merlin filmben egy alapvető nagy igazság van a film végén. A gonosz boszorkányt, már nem is tudom, hogyan hívták, nem tudták legyőzni, ameddig a rosszra, rosszal válaszoltak. Hiszen ő pontosan ezt akarta. De amikor mindannyian elfordultak tőle, és azt mondták, -Te már nem is létezel, és mi nem emlékszünk rád, az valóban megsemmisítette őt. Morgána, az volt a neve.

-Az a legszomorúbb, ha mindenki elfelejt minket. Akkor is, ha jók voltunk, akkor is, ha gonoszak, mert ameddig még valaki emlékszik ránk, vagy gondol ránk, addig még életben vagyunk, még akkor is, ha a testünk már régen elenyészet. Érted, amit mondok, tudsz engem követni? Remélem, hogy igen, mert szeretném, ha minél jobban megoszthatnám veled a gondolataim. Sokan olvasnak, de nem értik, sokan néznek, de nem látnak, sokan hallgatóznak, de az igazán fontosat nem hallják meg. De én tudom, hogy TE megértesz engem.

Nos, ez a nap is eltelt. Mindenféle volt benne. Főztem és mosogattam, meg a szokásos rendrakás, nem mintha látszódna, de ha nem teszem, az jobban látszik. Aztán filmet néztem, gyertyát gyújtottam és imádkoztam. Mindenféle gondolatok és dalok ölelik át a napomat, mintha mindegyik üzenne valamit. Néha úgy érzem mindet értem, néha meg egy káosz az egész. Valaki huncutkodik odafentről velem, vagy éppen tanít valamire. De most elköszönök, mert az éjszaka még előttem, és reggel már egy új nap, egy új hét, tele reményekkel, néha csalódással, mert hát ilyen az élet. Egyszer lent, egyszer fent.