Kapcsolat. Amikor valaki ezt mondja általában a szexuális kapcsolatra, vagy házastársi kapcsolatra gondolunk. Miért? Pedig a kapcsolat szó nagyon sok mindent magában ölel. Olyan szép idézetet hallottam a napokban, az egyik filmben.

Nyomot hagyunk az általunk megérintett életekben. Sokszor elgondolom, hogy amikor találkozom valakivel, eltöltünk pár kellemes órát, vagy csak egy nagyot beszélgetünk, vagy csak elmegyünk egymás mellett, vajon milyen érzéseket idéztem benne? Néha nem tudom megmagyarázni, azt sem, hogy valaki milyen érzéseket vált ki bennem. Amikor elkezdem leírni, körbemagyarázni, már nem olyan. Mintha a szavak csak arra volnának jók, hogy félremagyarázzák az érzéseket.

A kicsi fiam sokszor hazudik nekem. Milyen érdekes? Minden szóhoz érzéseket párosítunk. Ha azt mondom hazugság, akkor rossz érzés fog el. És így van ez a pozitív szavakkal is. Ha azt mondom ölelés, akkor melegség járja át a testem és belebizsereg a lelkem, mert az ölelés melegséget, szeretetet jelent a számomra. Ha azt mondom érintés, akkor beleborzongok, és titkos érintésekre gondolok, vagy egy kellemes kézfogásra. Pedig gondolhatnék rossz dolgokra is, nem? Gondolom, hogy egy olyan nő, aki élete során áldozatul esett bármilyen fajta erőszaknak, annak az érintés szó nem kellemes, hanem egyenesen rossz emlékeket idéz elő. Én még egy állathoz való viszonyomat is kapcsolatnak nevezem. Amikor gyerek voltam, volt egy kutyám. Éjfekete szőre fényesen csillogott, a hasa meg a négy lába, pedig fehér volt. Olyan volt, mint egy úriember frakkban. Nagyon szerettem ezt a kutyát, majdnem hét évig, amíg Angyalnál voltam velem volt ez a kutya. Amikor besszéltem hozzá, nagyon értelmesen nézett rám. Amikor Anyám elvitt magával, őt is elhagytam. Kóbor kutya lett belőle, a senki kutyája. Egy hét múlva, amikor hazamentünk (én már így mondom, hogy haza, hiszen a lelkem egy része ott maradt) már messziről megismert és rohant felém. Egésznap játszódtam vele, de este, amikor el kellett jöjjek, nem hozhattam magammal, hiába kértem Anyámat. Most is látom a szomorú tekintetét, amikor, megértette, hogy másodszor is elhagyom, cserbenhagyom őt. Soha többet nem akartam állatot magamnak. Aki nem tud gondoskodni az állatról, az nem érdemli meg, hogy állata legyen. Néha azért félünk kapcsolatot teremteni valakivel, mert tudjuk, hogy fájni fog. Ahogyan a kisherceg kérdezte,- mire való, hogy megszelídítselek, ha úgyis el foglak hagyni?

Ott van az én Barátnőm. A vele való kapcsolat azért olyan hosszas és tartós, mert nem fullasztjuk meg egymást, nem telepedünk rá a másikra. Megvan köztünk a szabadság, és mégis jó, mindkettőnknek jó, amikor találkozunk, amikor el tudjuk mondani a bánatunkat, az örömünket, apró kis titkainkat. Neki azt is elmondom, amit soha senkinek. Még azt is, amit esetleg szégyellek, amire nem vagyok büszke. Nem részletezem, van úgy, hogy el se mondom, mit tettem, csak azt, ahogyan érzem magam. Amikor elmentem Majdnemszeretőhőz, tudtam, hogy őrültséget teszek, hiszen rosszul is sülhetett volna el, hiszen nem is ismertem, azt se tudtam milyen ember, csak az érzéseimre hallgattam. De lehet, hogy arra se. Ő volt az egyetlen, akinek meséltem róla. Ő volt, aki megvigasztalt, de ő volt, aki azt mondta, hogy menjek, de vigyázzak magamra. Másnap dél felé már ő hívott, nem várta meg, hogy hívjam. Meg akart győződni, hogy jól vagyok. Ugye, hogy ez is egy kapcsolat? Az emberek mennek, az emberek jönnek, kapcsolatok alakulnak, meg bomlanak szét. Néha akarva, kiszámítva, máskor észre sem vesszük, hogy elmúlt. Már nem fontos.

-Kérek egy kenyeret,- mindennap elmondom ezt az üzletben. Ez is egy kapcsolat. Pedig csak ennyit mondok. Nem kérdem meg, hogy érzi magát, vagy esetleg, hogy aludt az éjjel, vagy hogy miért szomorú, vagy miért boldog. Csak kérek egy kenyeret. Ez a kenyér kapcsolat. Csak egy példa volt, nyugi nem fogom most az unalmasat sorolgatni.

Egyedül vagyok a szobámban és nincsen senki mellettem. Mégis kapcsolatban állok nagyon sok lélekkel. A gyerekeimet várom haza, mindjárt érkeznek, a barátnőm esetleg felhív, vele is beszélgetek. Egyszerűen csak rád gondolok, és veled is kapcsolatot teremtek. Gondolati kapcsolatot. Amikor Holdsugárral még mélyebb kapcsolatban álltunk, ahányszor rágondoltam, vagy ő rám megéreztem. Volt valami megmagyarázhatatlan közöttünk. Nem szerelem, inkább szeretet, vagy ennél is több. Törődés. Igen, ez a helyes megfelelő. Törődés, hogy vajon hogy van, vajon mit tesz, mit gondol, kivel van, hogy érzi magát? Amikor baj volt, amikor bánata volt, megéreztem, és írtam neki. Ma sem tudom megmagyarázni, honnan jött, hogy írjak, mért írtam, csak egyszerűen írtam. Másnap meg jött a válasz, hogy pontosan erre volt szüksége, egy baráti ölelésre, és honnan tudtam, hogy maga alatt volt? Nem tudtam, csak egyszerűen valami, vagy valaki súgta. Vagy csak úgy jött magától. Arra is rájöttem már, hogy amikor nagyon szomorú vagyok, akkor jönnek a jelek, jönnek a véletlen egybeesések, amiket már tudom, hogy nem véletlenek. Az a baj, hogy mindig kontrolálni akartam az életemet. Bebiztosítani, hogy minden rendben van és lesz. Ezzel nincs is baj, hiszen nem vagyunk egyedül, de én akartam meghatározni, hogy kinek adjak, és kitől kapjak. Még az adással sem volt annyi baj, mint a kapással. Soha nem kaptam attól, akitől elvártam, vagy ha kaptam nem annyit, amennyit elvártam. Ezért aztán szomorú és fusztrált lettem. Azt mondják, hogy amit adsz, az visszatér hozzád. Így igaz, de soha nem attól a személytől, akitől elvárod, vagy, esetleg akinek adod. Néha vannak kivételek. Néha attól kapod a szeretetet, vagy azt, amit adtál, akitől várod, akinek adtad. És ezek lehetnek életed legcsodálatosabb pillanatai, vagy akár a legkeservesebb. Ha végig hallgatod Drunvalo előadásait megérted, most mire gondolok. Felelősek vagyunk mindenért, ami körülvesz bennünket. Egy láthatatlan háló veszi körbe az egész Földet, és ez a háló mindannyinkat összeköt. Nem látni, de érezni. Minden, ami veled történik, valamilyen szinten rám is hat és fordítva is igaz. A jó is, a rossz is. Úgy képzeld el, mintha egy láthatatlan kis kötéllel össze volnánk kötve. A mesék mindig igazat mondanak, csak a mélységükben kell látni. Egyszer olvastam egy mesét a tenger embereiről, akik egy láthatatlan ezüst szállal össze vannak kötve. Amikor egyikük valahol nagyon szomorú és egyedül érzi magát, megrándítja finoman ezt a szálat, és valahonnan valaki visszaválaszol neki. A száll újból, és újból megrezdül. Ezzel üzenve azt, hogy ne félj, nem vagy egyedül, mi is itt vagyunk és gondolunk rád, fontos vagy nekünk. Ez olyan kis vigasztaló, amikor az ember nagyon szomorú. Én hiszem, hogy nekünk, akik nem vagyunk a tenger gyermekei, nekünk is van ilyen arany vagy ezüst szállunk, csak rég óta nem használjuk. Pedig csak az kell, hogy néha meghúzzuk és várjuk, hogy valaki, valaki, aki legközelebb van hozzánk, visszajelezzen.

Ezek mind kapcsolatok. Angyal különleges ember volt. Ő egy igazi angyal volt. Értette nagyon ezeket a kapcsolatokat. Ő az állatok nyelvén is beszélt, akár a mesékbe. Ha behunyom a szemem magam előtt látom, ahogyan áll kint a hóba, és szórja a kukoricát a gerlék elé. Ahogyan a lába mellé, közvetlen közel leszállnak a vadgerlék, és turbékoló hangot adnak ki, mintha azt mondanák.

Én meg ott állok a tornácon és bámulom őt, miközben arra gondolok: -hogy lehet valakinek ekkora szíve, hogy lehet valakiben ennyi szeretet?

Sokat tanultam tőle, de úgy érzem én soha nem fogok úgy tudni szeretni, ahogyan ő tudott. Ő soha nem beszélt róla, ő csak tette a dolgát, és azt tette olyan természetesen, mint ahogyan másnak természetes, hogy menni tud, vagy fogni, vagy bármi más alapvető. Az egész lénye maga volt a szeretet. Ő volt az Anya, aki sose szült gyereket, de aki jobban tudott szeretni bármilyen anyánál. Köszönöm Istenem, hogy elküldted hozzám, köszönöm, hogy élhettem vele, ha rövid ideig is, és köszönöm, hogy lehetőségem volt annyi szépet és jót tanulni tőle. Lehet, hogy soha nem tudnám milyen érzés, ha az anyámmal vagy az otthonban éltem volna le az életem. Ezért mondom neked is, hidd el. NINCSENEK VÉLETLENEK.